A kékszemű fiú felállt a padról, és elindult az utcai lámpáktól megvilágított park belseje felé. Emma pedig öntudatlanul követte. Volt a fiúban valami delejesen vonzó. Addig csúszkáltak a havas úton, amíg egy fákkal szegélyezett kis tisztásra nem értek. Mindent beborított a porhó, és apró madárlábnyomok jelezték, hogy ilyenkor értelmes emberek nem járnak errefelé.

-          Szóval, hogyan fogjunk hozzá? – kérdezte a fiú.

-          Hát először csinálj egy kis hógolyót a kezeddel, aztán görgetni kell körbe-körbe a földön, amíg fel nem veszi a havat magára – válaszolt Emma, az emlékeiben kutatva.

Kisgyerek kora óta nem épített hóembert. Utoljára talán hat évesen az apukájával, akivel minden télen kimentek a parkba, és megépítették Aladárt, a hóembert. Az édesapja mindig viccesen úgy tett, mintha ő lenne Aladár szinkronhangja, így Emma minden évben megkérdezhette a hóembert, hogy hogyan telt az addigi éve. Aladár persze panaszkodott, kuncogott, sóhajtozott, és rettegett az olvadástól.

A fiú egyre jobban kipirult a hógolyó görgetéstől, és valamiféle önfeledt öröm ült ki az arcára. Boldogan mosolygott, miközben a hólabda egyre kövérebb és kövérebb lett. Emma elnevette magát. A fiúnak még a füle mögött is hó volt.

-          Hogyhogy nem építettél még hóembert? – kíváncsiskodott Emma.

-          Még soha nem láttam havat. Azaz filmekben már igen, de nem gondoltam volna, hogy ilyen szép – állt meg egy pillanatra a fiú, aztán ismét nekiállt a hatalmas labdát gurítani. Emma melléállt, és segített neki.

-          Nem láttál havat? Akkor nem itt éltél eddig, igaz?

-          Nem. Ahonnan én jövök, ott vannak narancsfák, és zamatos gyümölcsök, és mindig hétágra süt a nap. Az emberek barnák és nevetősek. De hó az nincs – vonta meg a vállát a fiú.

A lány elgondolkozott. A napsütés és a narancsfák nagyon jól hangzottak. Mint a paradicsomban. A kékszeműnek azonban szemlátomást nem okozott semmi különösebb örömet, hogy ilyen helyen élt idáig.

-          Gyönyörű a hó! Ahogyan esik, és esik. Minden puha lesz, hideg, és az ég csak ontja magából a kristályokat! – a fiú szélesen elmosolyodott, és megállt. Az első hólabda készen volt. Hatalmas nagyra nőtt az elmúlt fél óra alatt. A parkban minden csendes volt. A szél sem fújt többé. Olyan volt, mintha megállt volna az idő, a rohanás, a kényszer. Minden megnyugodott és örült a hónak.

-          A szüleidnek nem hiányzol? Ilyenkor velük kellene ünnepelned nem? – kérdezte Emma, és megpróbálta nem elképzelni a kisfiú pánikoló szüleit, ahogyan éppen telefonon a rendőrséget zaklatják.

A fiú meglepetten abbahagyta az ügyködést, és kiegyenesedett. Kérdően Emmára nézett.

-          Ti megünneplitek a hóesést?

-          Ööö… nem. Karácsony van, tudod. Ma van… - a kisfiú elkerekedő szemeire abbahagyta a mondatot. Nyilvánvaló volt, hogy a zöldkabátos még életében nem hallott a Karácsonyról. - Ti nem ünnepeltek?

A fiú éppen nagy szakértelemmel a hóember felső testét gurigázta körbe és körbe a tisztáson. Lassan ő is elkezdett egy hóemberhez hasonlítani.

-          Nem. Mi az a Karácsony? Ha nem a havat, akkor mit ünnepeltek ilyenkor? – kérdezte meg sem állva.

Emma köpni nyelni nem tudott. Ott volt a nyelve hegyén a válasz, hogy az idegesítő rokonok hadát és a mákos bejglit. Aztán inkább csendben maradt.

-          Nem tudom – vallotta be őszintén, és elkezdett ő is egy hógolyót gyúrni.

-          Nem tudod? Valamit csak ünnepeltek…

Emmának felrémlett a gyerekkori hideg templomban ücsörgés a misén, a rengeteg étel, a borzalmas karácsonyi zenék. Aztán Olivér, és a házukban lábatlankodó nénik és bácsik. Mit ünnepelnek? Hiszen mindenki panaszkodik, hogy nem érzi a Karácsonyi érzést. Üldözik az ajándékokat az üzletközpontokban, drágán megveszik a karácsonyfát, gyertyát gyújtanak és panaszkodnak. Mert nincs semmi értelme.

-          Őszintén szólva fogalmam sincs, mit ünnepelnek…

A karikás szemek meglepetten felnéztek.

-          Aha.

-          Mármint biztosan ünneplünk valamit ilyenkor. Talán azt, hogy együtt a család, és…. És mindenki ott sérti meg a másikat ahol tudja, és ott céloz a felesleges kilókra, vagy az évek óta húzódó családi vitákra, ahol tud – gondolta tovább Emma.

A fiú nem válaszolt. Láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy Emma még mindig elgondolkozva ácsorog a hóesésben, egy apró hógolyót szorongatva. Már a harmadik golyónál tartott. A hóember kezdett életre kelni.

Pár perccel később ott hevert egymás mellett a három alkatrész. Egy nagy, egy közepes és egy kicsit hógolyó. Nagyon precíz kis labdák voltak. A fiú odafigyelt a részletekre. Most büszkén kiegyenesedett és a kezét porolgatta.

-          Szépek igaz? – kérdezte csillogó szemekkel- Most mit kell csinálni?

-          Most egymásra rakjuk őket. Legalulra a legnagyobbat, legfölülre a legkisebbet.

Amikor egymás hegyére hátára felegyensúlyozták a hólabdákat, valami jóleső érzés járta át Emmát. Eszébe jutottak a forrócsokizások, a jégvirágos ablakra írt üzenetek, a csengőszó és illatos gyertya. Amikor kicsi volt, és az anyukája kint gyúrta a tésztát, az apukája pedig az ölébe vette, betakarta az öreg, kockás pokróccal, és mesélt neki. Meséket az elvarázsolt hókirálynőről, a legyőzött sárkányokról, és a fogyókúrázó Télapóról. Emma szinte érezte a biztonságot adó meleget és az illatokat.

-          Gyere! Keressünk egy pár kavicsot és faágat, hogy megcsináljuk az arcát is! – fogta kézen a kisfiút, és körbejárták a parkot.

Amikor szépen feldíszítették a hóembert, Emma levette a sapkáját és a fejébe nyomta. Kicsit csálén állt, de mindketten elfogultan bámulták a közös építményüket.

Aztán kisfiú elkezdett körbe-körbe sétálni, mint Micimackó, amikor a jaguárt kereste a hóban.

-          Te figyelj! Nem kellene nevet adni neki? Kijárna egy név neki is! Hogy hívják a hóembereket? – kérdezte és ismét a karikás szemeit meresztgette.

Emma azonnal rávágta:

-          Aladár!

-          Aladár? Hát az meg milyen név? – nevetett a fiú, és fázósan dörzsölte az orrát.

-          Tökéletes hóember név! – védte meg Emma az ötletet önérzetesen.

-          Hát akkor Aladár! – kiáltotta a fiú lekapva a sapkáját és meglengette. Aztán hirtelen elkapta Emma kezét, és elkezdett a hóember körül táncolni.

-          Gyere! Énekelj! Ez most egy szertartás! Ettől lesz a hóember igazi ember! – és táncolt. Azaz inkább ugrált, mint valami bakkecske, de egy tíz éves fiútól mégsem várhatjuk, hogy előadja a hattyú halálát.

Szóval a zöldkabátos körbetáncolta a hóembert, és énekelt. Valami érthetetlen, idegen nyelven. Néha megállt, és elindult a másik irányba, mert elszédült. Emma pedig követte. Nemsokára azon kapta magát, hogy önfeledten nevetve szökdécsel a park közepén. A hó sűrű pelyhekben beburkolta őket, a lámpák selymes fénye, pedig aranyszínűvé varázsolt mindent.


Folytatása következik holnap.

Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Moira C. xox