Eltelt egy óra, aztán kettő. A téli nap álmosan nyugovóra tért, és sötét lett a parkban. Emma és a fiú, csendben ültek Aladár mellett, a padon. Nemsokára előbukkant egy piros kabátos nő a fák közül. Emma azonnal tudta, hogy a kisfiú anyukája, mert ugyanolyan hatalmas kék szemei voltak, mint a gyereknek. A nő nyugodt léptekkel elindult feléjük, és láthatóan nem készült kihívni a rendőrséget.

-          Jó estét! – köszönt kedvesen Emmának, majd a fiára nézett.

-          Szia, mama! – állt fel a fiú, és átölelte az édesanyját.

-          Látom csak sikerült hóembert építened! – mosolyodott el a nő. A szemei vidáman csillogtak – Tudja még nem volt időnk kijönni vele a parkba. Próbáljuk kipakolni a dobozokat a költözés után- magyarázkodott.

-          Persze megértem. Nagyon jó volt a fiával játszani- válaszolt Emma.

A fiú hirtelen elkezdett az érthetetlen nyelven magyarázni az anyukájának. Emma kivette Aladár nevét, de a többiből semmit sem értett. A piros kabátos nő pedig nevetni kezdett, és kézen fogta a kisfiút.

-          Gyere! Menjünk haza, a papa már vár minket! – mondta.

A fiú elköszönt, és engedelmesen elindult hazafelé. Emma ott állt a hóember mellett, és valami érthetetlen öröm szállta meg, ahogyan a távolodó embereket nézte. Furcsa egy Karácsony! – gondolta. Mintha minden megváltozott volna. Már azt hitte ismét egyedül marad a hóesésben, amikor hirtelen megjelent a fiú. Kifulladva megállt előtte, és ennyit mondott:

-          Ünnepeld a hóembert!- lihegte, és átölelte Emmát.

-          Mózes! Fiam, gyere szépen! – hallatszott az anyukája hangja, a kisfiú pedig végleg eltűnt, és magával vitte a narancsfák és a kreol emberek hangulatát.

Emma leporolta a sapkáját, és elindult hazafelé. „Ünnepeld a hóembert!”- zsongott az agyában, a kisfiú mondata. Amikor benyitott az lakásajtón, már csak a szülei voltak otthon. A vendégek mind hazaszállingóztak, a házat pedig tömény sütemény és fenyőillat járta át.

-          Kislányom nem is tudom ki nevelt téged! Így lelépni, köszönés nélkül! – veszekedett az édesanyja. Az apja békés nyugalomban gubbasztott az öreg, kockás pokróc alatt és olvasott.

-          Anyu, szerinted mit ünneplünk mi ilyenkor? – kérdezte Emma figyelmen kívül hagyva a vitára csábító mondatokat. Az édesanyja a világért abba nem hagyta volna a tányérokkal való csörömpölést.

-          A Karácsonyt! Miket kérdezel kislányom?

-          Igen, tudom. De TE mit ünnepelsz ilyenkor?

-          Hát a Jézuska születésnapját, meg a családot! – válaszolt értetlenül az anyja.

-          Igen? Hiszen te ateista vagy anyu! És minden évben zsörtölődsz, hogy az egész rokonság a mi nyakunkra jár Karácsonykor!

-          Nem tudom kislányom! Fogj inkább egy konyharuhát! Hívott Olivér telefonon, azt hiszem rájött, hogy egy tapintatlan tuskó – terelte el a témát az asszony.

Emma vállat vont és elindult a szobája felé. Olivér már történelemmé vált az elmúlt nap során. Aki hülye Karácsonykor, az hülye marad utána is…

-          A hóembert ünnepeljük Emma! – hallotta a szobából az édesapja dörmögő hangját. Meglepetten hátrafordult, és ránézett a szemüvege mögül rásandító apukájára.

-          Hogyan?

-          A hóembert ünnepeljük ilyenkor! A gyerekkort, a felhőtlen örömet, amit a Karácsony ad. Akkor tudod élvezni igazán az ünnepet, ha legbelül tudod értékelni a szépségét. Kisgyerekként még nem érzed a feszültséget a családban, nem érdekel, hogy pénzt kapsz-e a borítékban vagy ajándékutalványt. Minden sütemény finom, a díszek a fán varázslatosan csillognak, nem számít a játékok ára, csomagolása.  Karácsonykor a gyerekeket ünnepeljük!


Emma elmosolyodott. Eszébe jutott az első Götz babája. Göndör rézvörös fürtjei voltak, és a szempillái lecsukódtak, ha altatta az ember. Soha nem érzett még olyan boldogságot, mint mikor megpillantotta a fa alatt a kis hölgyet.

-          Ez mind igaz, de miért mondtad, hogy a hóembert ünnepeljük? – kérdezte Emma még mindig csodálkozva.

Felrémlett előtte a délután a zöldkabátos kisfiúval. A hógolyók, a puha fehérség, a nyugalom, és a csillogó kék szemű fiú! Egy kisgyerek, aki vidámabb volt Karácsony nélkül, mint az összes ünneplő felnőtt egybevéve.

-          Hát Aladár kezdte mindig a karácsonyi hangulatot! Nem emlékszel? Leesett az első hó, hóembert építettünk, szánkóztunk, azután kakaót ittunk itthon. Készítettük a lelkünket az ünneplésre – magyarázta az édesapja, mintha ismét egy tündérmesét mesélne a sárkányról és a királylányról.

-          De igen…

-          Azért nem tudod, mit ünnepelsz, mert nem érted mi az értelme az ünneplésnek! Nem adsz időt magadnak arra, hogy ismét gyerekké válj!

-          Azt hiszem értelek, apa. Ma megint hóembert építettem a parkban. Aladárt… és azt hiszem, kicsit újra érzem azt az érzést, amit gyerekként.

-          Akkor ismét itt a varázslat! – mosolyodott el az édesapja, és megint beletemetkezett az olvasmányába.

 

Note: Bár sokan azt állítják, hogy Karácsonykor Jézus születését ünneplik, én bevallom, hogy nem. Én a gyerekkort ünneplem. Azt az édes meglepődést, amikor kibontod az ajándékot, a közös, családi filmnézést, a nevetős vacsorákat. Ünneplem az emlékeimet, és hálát adok, azért, hogy pici koromtól kezdve mindig volt valami varázslat ezekben a napokban. Mintha egy kicsi mesedarabkát kapnánk a mézeskalácsokkal, a csizmákkal, a fenyőfával, és a hóemberekkel. Számomra ezek jelentik az igazi ünnepet! Ti vagytok a ráadás! Boldog Ünnepeket Nektek!

Moira C. xox