Pár napja elmentem kávézni egy nagyon kedves ismerősömmel, és hazafelé megrohant a nosztalgia. A 61-es villamoson álltam, körülöttem zsongó tömeg, én pedig időt és teret átlépve megérkeztem Velencébe. Kívülről biztosan furcsán nézhettem ki, mert éppen az emlékeimben sétáltam, és biztosan mosolyogtam.

Keresztül-kasul bejártam a macskaköves utcácskákat, minden kis hidacskán megálltam, és néztem a kanálisok csillogó víztükrét. Betértem az útmenti fagyizóba, és kevertem a tejes fagyit a gyümölcsössel, amin az olaszok persze mélységesen felháborodtak. A gondoláknál szörnyülködtem az árakon, a Szent Márk téren megkergettem az idegesítően túlsúlyos galambokat, és pirulva továbbsiettem, amikor egy fekete szemű olasz csókot dobott. A Vaporettón boldogan nyugtáztam, hogy ha a gondolát nem is, de a tömegközlekedést még meg tudom fizetni, utána pedig vettem pár muránói üvegcukorkát ajándékba. Pirosat, csíkosat, sárgászöldet és kék pöttyöset. Az autóban a szállás felé igyekezve, a lemenő napot csodálva azon gondolkoztam, hogy szerelmes vagyok Velencébe.

Aztán fellökött az a bizonyos néni, aki teljes mértékben sértve érezte magát, hogy nem körülötte forog a világ a villamoson... Nem tudom, hogy hálás voltam-e neki, hogy visszazökkentett a valóságba, mindenesetre jót nevettem magamban rajta. Neki aztán biztosan van min nosztalgiáznia.

A regényemben fontos szerepet kapott a nosztalgia, mivel Mariella és Martin csupán az emlékeikre támaszkodhatnak, ha a szüleikre gondolnak. A történetben végig régi történeteket mesélnek a szereplők, fel-fel merülnek a gyerekkori emlékek, régi könyvek illata idézi az idősebbek fiatalkorát, a Beatles bakelitek pedig a szülőket. Olyan a cselekmény, mintha összemosódna a múlt, a jelen és a jövő. Mint ahogyan az a mi életünkben is lenni szokott...

 

Moira C. xox