A napokban ráébredtem, hogy milyen aprócska dolgok is kiválthatják belőlem az alkotói lázat. Elég egy hangulat, egy illat, egy szoba, egy különleges ember, vagy csupán egy mosoly valaki arcán. Egy pici lökés és beindul a gépezet. A fogaskerekek vígan csilingelve forognak és továbbhajtják a fantáziát.


Képzeljetek el egy aprócska szobát, amelynek az egyetlen ablaka a Budai Várba vezető útra néző kirakat. Képzeljetek el a szobában néhány antik könyvkötészeti eszközt: fából faragott hatalmas vágókéseket, kicsi préseket, nagyobb préseket. A szoba közepén álló munkaasztalra állítsatok ceruzákkal, ollókkal, vonalzókkal, bőröscsontokkal és ecsetekkel teli rendezetlen bögréket. A helység összes sarkába pedig asztalkákat, polcokat székeket, mappákat telis-tele régi, javítandó könyvekkel és papírokkal. Színes papírokkal, kemény kartonokkal, vékony selyempapírokkal. Egy könyvillatú kavalkád, némi szúrós ragasztószaggal fűszerezve. Ez a műhely, ahová eltévedtem, hogy megtanuljam a könyvkötészet csínját bínját.

Jól jött ez a matató műhely, mivel régen írtam már a regényemhez, és kellett némi inspiráció. Mostanában elszállt az ihlet, mivel túl sok volt a dolgom, és így semerre sem haladtam. De miközben most kedden vagdostam, ragasztgattam a papírokat, és szeretettel simogattam  a könyveket, visszatért a régen várt ihlet. Bekopogtatott, és vidáman fütyörészve újra munkába állt. Az én legnagyobb örömömre.

Az egész kis műhelynek olyan a hangulata, mint amelyet én annyira szeretnék továbbadni a történeteimben. A mesterem pedig hasonlít Annabellához, pontosan olyan kis manószerű, vékony nő. Ígyhát ismét elkezdtem írni... elmerülni a képzeletemben, miközben szeretettel simítom végig a régi, poros illatú könyveket az asztalon.

Moira C. xox