Két napja vettem magamnak egy álom-ruhát. Nyugodjatok meg, nem erről fog szólni az írásom, de fontos a történetem szempontjából. Tegnap, amikor felvettem ezt a ruhát azon gondolkoztam, hogy milyen dolgok befolyásolják az életem, az öltözködésem, beszédem... Miért választottam ezt a ruhát? Honnan jön ez a királylány és mese szerelem? A történeteimben mindig feldolgozok igaz elemeket. Beleépítem őket éppen úgy, mint az életemben a különböző hatásokat. Ez a most olvasható részlet nem a regényemben szerepel. Ez egy független kis ötlet, ami szintén kidolgozásra vár. Aki ismeri az igazi történetet meg fogja találni benne...


"Emilie soha nem szerette a hegyvidéket. Átutazni még talán elviselhetőnek találta, de hosszabb időt eltöltetni az unalmas mezők, faluk, templomtornyok és bicikliző nénik között, soha. Mégis úgy esett, hogy éppen az ország legtávolibb csücskében állt egy vadvirágos mező közepén. Jobbra a földút, ami a hegyre vezetett fel, balra a rozsdás buszmegálló tábla nyikorgott. A távolodó busz után pedig nem maradt semmi, csupán egy hatalmas porfelhő, amit vígan fújdogált a szél.

Emilie dühösen belerúgott a földön heverő bőröndjébe. Azonban, mivel ez semmin sem segített (Emilie pedig gyakorlatias lány volt) inkább felvette a napszemüvegét és hunyorogva abba az irányba indult, amerre útbaigazított a buszsofőr.

A lemenő napsugár csodálkozva nézte a piros magassarkúban botladozó lányt, ahogy kifulladva igyekezett a még mindig messzi falucskába. Egy szalmakalapos fiú kerekezett el mellette és hosszasan visszanézett, kajánul vigyorogva. Emilie tényleg komikus látványt nyújtott a vörös szénakazal hajával és a hófehér kiskosztümjével, magában motyogva az út szélén.

„Döbbenet, hogy a busz nem képes fél kilométerrel arrébb megállni. Végtére is a buszjáratok nem a városokat, hanem a mezőket és a teheneket kapcsolják össze! Ami még hihetetlenebb, hogy Miranda és Janez pont itt akar összeházasodni. Ez egy porfészek. Sőt, ez még porfészeknek sem nevezhető! Valami helyi lerobbant templomocskában házasodtak össze Janez szülei, és ez már családi hagyomány. Ilyen olcsó szentimentalitást hogy engedhet meg magának egy olyan józan ember, mint Miranda?! Ha a szerelem vakká tesz, akkor a házasság agytalan zombi… Aztakutyafáját!”

Ekkor tört le a méreg drága, piros cipő sarka. A falu pedig nemhogy közeledni látszott volna, mintha egyre távolabb és távolabb lenne. Mint egy délibáb, amit soha nem ér el a kitikkadt utazó. Emilie kétségbeesetten sántikált lyukas harisnyában mezítláb a földút közepén. Magában már átkozta az egész esküvő-ügyet.

Miranda a legjobb barátnője volt a bölcsőde óta. Emilie egyedül játszott minden áldott nap a homokozó jobb sarkában, ami teljesen megközelíthetetlen terület volt mindenki számára. Azonban Miranda egy nap odaült mellé, és homoktortát sütöttek egész délután. Azóta Emilie és Miranda elválaszthatatlanok voltak, pedig az idő sebesen repült a fejük felett. Mire jó egy finom homoktorta, sárreszelékekkel a tetején?

Az út elkezdett emelkedni és emelkedni. A szerpentinek kegyetlenül kanyarogtak felfelé a Júlia Alpok derekán. Emilie pedig a legvadabb női hisztivel küszködött.  Itt a hegyvidéken hamar korom sötétté vált minden, a nap kíméletlenül nyugovóra tért, friss hegyvidéki éjszakát hagyva maga után. A keskeny járda mellett egy beszögellésnél gyertyalángok lobogtak. Kísértetiesen világították meg a viaszfehér Mária szobrocskát és a száradt virágokat. Rózsák, krizantémok, margaréta és vadvirág csokrok, és egy szál, pirosló pipacs.

A szobor alatt hűségesen állt, az évek folyamán elkoptatott kőpad. Emilie végigsimította a virágokat, és megadva magát leült a padra. Az ég ragyogott a sok gyémántos csillagtól. Mintha egy estélyi ruha anyaga várna a szabóra.

„Talán nem volt olyan jó ötlet gyalog nekivágni az útnak.” – gondolta sóhajtva.

Az égboltot fürkészve elkezdett dolgozni benne a művész, és Miranda esküvője már nem csak fekete vázlatvonalakból állt, hanem színeket is kapott. Ahogyan tervezgetett, egyre vonzóbb lett az öreg kőpad, míg lassan el nem nyomta az álom. A hűvös éjszakai szél finoman borzolta a bőrét." - Emilie 2010.

Moira C. xox