Tegnap, amikor Ózdról utaztam hazafelé, a kocsiban a többiek beszélgetését hallgatva kicsit elkalandoztam. Azon gondolkoztam, hogy mennyi minden befolyásolja az életünket, hogy mennyi csodálatos embert ismerhetünk meg, és hogy mindenkihez köthetők tárgyak, zenék, illatok, érzések. Minden egyes emberhez társítunk valamit.  A regényemen is újra dolgozom. Ismét beleástam magam a képzeletembe, sétáltam Charlottesville utcáin és betértem a Café Emerald-ba.


Charlottesville-ről már meséltem korábban. Egy tenger mellett fekvő, skót kisvárosról van szó, ahol az utcák girbegurbák és macskakövesek, mindenki ismer mindenkit, a pletyka fénysebességgel terjed, a helyi lelkész pedig megrögzött vegetáriánus. (Amit sokan nehezményeznek a városban.) A Café Emerald a charlottesville-i fiatalok gyülekezőhelye. Az én szereplőim is itt töltik a szabadidejüket. A kávézó, a fő utcáról nyílik egy eldugott kis kacskaringóban, a bejáratnál pedig hiányzik néhány macskakő. Valamelyik gyerek azzal próbálta megdobni a rendőrautót egy pár hete. A gyakori esőre való tekintettel az utcafront fölé vízhatlan ponyvát feszítettek, alatta pedig hatalmas fotelok és takarók várják a beszélgetni vágyókat.

Belül minden egy hatalmas karneválra emlékeztet. Vagy zsibvásárra... A pultot és foteleket leszámítva semmi sem egyforma. Az ajtóra belülről ezernyi megsárgult, színes vagy hófehér cetli van feltűzve. Ha nem tudsz összefutni a barátaiddal, csak beugrasz a kávézóba és feltűzöl egy cetlit a nekik szánt üzeneteddel. A falakon megtalálható cápafogtól kezdve, japán legyezőkön keresztül, roskatag gitárokon át minden. A bögrék között nem találsz két egyformát, a DJ pult felett pedig minden pénteken átveszik az uralmat a tinédzserek. A Café Emerald mindig tele van nevetéssel, hülyéskedéssel, szerelmes párokkal és vihogó kislányokkal. Jess, a pultos név szerint ismer mindenkit, a szülőket, a jegyeiket az iskolában. Ért a szívek összefoltozásához, a matekhoz, a mennyei mogyorós forrócsokoládé elkészítéséhez, és az őszinte beszélgetések megkezdéséhez. Itt mindig van élet, mindig van öröm, néha sírás, tánc, közös zenélés, olvasó könyvmolyok és nagyszájú bicajos fiúk.

Ó igen.. a Café Emerald egyszer talán nem csupán a képzeletemben fog élni. Világ életemben szerettem az embereket összehozó helyeket. Én magam is szeretek közösséget formálni egy halom tüskés és idegen emberből. Élvezet megismerni ezt a sok egyéniséget, beszélgetni velük, látni ahogyan feloldódnak egy társaságban. A legjobb pedig az, amikor ezek az emberek hosszú évek múlva is jó barátok maradnak. Szeretni, meghallgatni és összehozni az embereket nehéz és mégis csodálatos dolog. Közösség nélkül pedig, szélmalomharc az élet. Szóval keressetek barátokat, olyanokat akiknek tényleg fontosak vagytok, akik törődnek veletek!

Moira C. xox