Elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy a regény első komolyabb cselekmény vázlatát elolvastatom pár emberrel. Utána pedig elindul a konkrét írás folyamata. Sajnos nagyon lassan haladok, és nem tartom a kitűzött határidőket. De azzal nyugtatom magam, hogy a lassú haladás még mindig jobb, mint az egyhelyben ácsorgás...

Ma életem első versesregényének kezdetét szeretném megosztani veletek. Ez a mű egyáltalán nem kapcsolódik a regényemhez, és valószínűleg nem is szándékozom megírni belőle az Anyegin második kötetét. Mindenesetre remélem tetszik nektek, akik még nem olvastátok!


Madeline

Borús reggelen, alvó kertekben, álmos fák között, madár sem dalolt

S csendesen halványodott a hold.

Nyúlós pókláncok, kusza labirintust formálva

Védelmezték alkotójuk rejtekét,

Itt-ott málladozó levél-szirmok hevertek,

Rozsdásszínre festve a kastély egész ásítozó környezetét.

 

A kastély ódon falait megmászta a repkény,

A dértől csillogó ablakok csendesen hívogatták a napfényt,

A finom suttogás, a szobalányok apró léptei a lépcsőn,

A kandalló éledező tüze, hirdették: az éj véget ért.

A falak mögötti kék szobában ébredezett egy tündéri lény.

 

’Brióst érzek, cukros brióst, és ceyloni teát’– nyújtózkodott a lány,

S jólesően sóhajtott a párnák ölében.

A reggelire hívó öreg gong is megszólalt már,

A csiklandozó napsugár áttört a függönyök közötti résen.

Így ébredt hát e nagy napon Madeline.

 

Hirtelen, mint egy ágyúdörrenés az ajtó kivágódott,

S Natasa néni, mint valami forgószél bevágtatott.

A szoba álmos csendje azonnal szertefoszlott,

Madeline pedig ültében akkorát ugrott,

Mintha százannyi dühös méh csipkedte volna

Az addig puhának tűnő, párnákból szabadulni vágyódva.

 

’Madeline drágám, bízom benne, hogy megfogadtad bölcs tanácsom,

S az elmúlt este korán elnyomott az álom.’

Csacsogott szüntelen a ráncos dáma,

Miközben a hatalmas ablakokat szélesre tárta.

A csípős szél incselkedve felkapta a függöny szoknyáját,

És fürgén eljárták ott helyben a csárdást.

Madeline borzongva a paplan alá menekült.

’Natasa néni! A finom meleg szobám teljesen kihűlt!’

 

A néni azonban már a zubogó fürdővizet engedte,

A hab-buborékok rózsaszínes fénnyel kergetőztek,

A gőzölgő víz örvényes tetején.

Így nem is csoda, hogy a néni a megjegyzést a füle mögött elengedte.

Madeline a felhőszínű gőz mögé elbújva, dudorászott álmodozva.

A karcsú kád óvatosan ölelte körül a leányt,

Az aranyszín szegély felett kikandikált két hófehér láb.

A hosszú ujjak kavargatták a vizet,

S az álmok között ott kavargott minden, mit egy leány hihet.

 

A csipke ágyon hevert az ezüst tálca és az eljegyzési hírek,

Szanaszét dobálva harisnyák, kesztyűk, csokoládé szívek.

Az embernyi tükör, kecses lábain hintázva,

Mutatta a légies alakot, a szobában forogva-pörögve

Köpenyben táncolni, boldogan kacarászva.

Mindenkit magával ragadott a készülődés varázsa.

 

Alig pillanatok múlva, ismerős hangon zúgott az autó a feljárón,

S a jó öreg sofőr borzongva krákogott.

Hosszú, ősz bajszára a dér teljesen ráfagyott.

Natasa néni selyembe burkolva azonnal az ajtónál termett,

S örömében kirázta a csillogó autó utasából a lelket.

 

A komornyik erős karjába vette a vasalt bőröndöket,

S intett a sofőrnek, hogy szóljon rá az egyik ügyetlenkedő szobalányra.

A néninek eközben be nem állt a szája,

De a vendég már cseppet sem figyelt,

Mert egy kecses alakot vélt látni az ablakban,

Ahogy a szél újra táncra kérte a függönyöket.

 

Madeline a kárpitok kékje mögé bújva,

A messziről jött ifjút szemlélte hol halványan, hol pirulva.

Nézte a rakoncátlan hullám-fürtöket,

Melyek úgy fénylettek, mint megannyi napsugárból font búzakalász.

Érezte, ahogy a természet, halódó utolsó lehelettel azt súgja:

Őmellette örök boldogságra találsz.

 

A szalonban sürgölődtek a cselédlányok,

Mint sok csinos, kis hangya,

Ez egyik illatos kávét töltött, a másik a sherry-t kavargatta,

Valamelyik kis bohó arról dudorászott,

Hogy ma válnak valóra az igaz álmok.

 

Az ifjú zavartan hallgatva, egyre csak kócos hajkoronáját igazgatta.

Sem a cukormázas sütemény, sem a forró ital nem csábította.

A fotel mélye, elrejtette remegő ujjait, mellyel ingujját morzsolgatta.

Bensőjében szenvedélyes forradalom zajlott,

S minden gondolata a légies alak felé hajlott.

Ő is érezte: Ez az érzés lesz talán örökre a veszte.

 

A néni, korát meghazudtolva,

Üstökös gyorsasággal intézkedve, forgolódva,

Hol hozzá beszélt, hol a személyzetet korholta.

Majd egy pillanatra megállt, és csendesen a fiúra mosolyogva,

Remegő ujjait egy kézsimítással lecsillapította.

S torkában dobogó szívét, hozzáértően megnyugtatta.

 

’Ne izgulj fiam! Egyél inkább egy tejszínhabos fánkot,

S utána menj, álmodj egy pihentető álmot!

Sok még itt a teendő, és az idő szalad,

Keresd meg a boldogult uram szobáját, az még szabad.’

Duruzsolt halkan az öreg dáma,

És az ifjú csendben felment az főúri lakosztályba."

 
Moira C. xox