Pár hónapja elkezdtem a BBC által közzétett 100-as, Must-Read  listát elolvasni. A Monte Cristo grófja volt az első, utána követte Orwell Állatfarmja. Most pedig Joanne Harris Szederborát kóstolgatom. Be kell vallanom, hogy rendkívül ízletes, néha fanyar, néhol pedig édes. Kiváló ihletadó a mai írásomhoz.

Először írott formában találkoztam Joanne Harris Csokoládéjával, utána pedig Juliette Binoche és Jhonny Depp is elvarázsolt a filmvásznon. Kevés megfilmesített könyvről tudok így nyilatkozni, de a Csokoládé minden formában zamatos. Sőt olyannyira magával ragadja az embert, hogy utána megszállottként kutat az újabb Joanne Harris gyöngyszemek után, majd fakanalat ragad, és fűszeres ételeket kotyvaszt a konyhában.

Sokat kutattam az írónő sikerének, izgalmasságának titkát. A szereplők hétköznapi báján túl, a személyiség fejlődéseken át, van valami több az írásaiban; a konyhaművészet és gasztronómia szerelme. Egyszerűen minden különösebb hatás nélkül, olvasás közben érezni lehet az illatokat, ízeket. Azonban évekig hiába találgattam, hogy mi adja ezt a különleges pluszt a regényekben.

A titokra egy másik könyv (A francia nők nem híznak) ébresztett rá. Ez a könyv a francia emberek életstílusáról, a minőség iránti szenvedélyükről, a étel-kultúrájukról szól. Arról, hogy a francia nőben van régimódiság, izgalmasság. A francia nő fűszeres, édes, és csípős, mint a chilis csokoládé. Joanne Harris édesanyja francia, míg édesapja angol volt. Az írónő pedig a családja cukorkaüzlete felett cseperedett fel. Innen hát a döbbenetes szeretet a konyha iránt.

Joanne Harris sokat tanított arra, hogy hogyan lehet érzékeltetni az olvasóval a képzeletedben élő földes illatot, a pincelejáróban táncoló porszemeket, a kardamomos sütemény ízét, vagy a kakaópor szárazságát. Arra is megtanított, hogy hogyan lehet izgalmassá tenni hétköznapi apróságokat, mindennapos szerelmeket, a szomszéd házban leélt életeket...

 

Moira C. xox