Minden hétfőn indult egy csokor illatozó nárcisszal. Bár sokan kinevetnek, amikor a Deákon nyíló tulipánok illatának hiányáról panaszkodom, de egy virág hiába szép, ha nincs meg benne a plusz: az elbódító illat. Szóval ezek a nárciszok illatoztak.. sőt az egész villamos sárga virágillatban úszott. Azután megjött a nyári szellő érzés reggelente. Meglibbentette a függönyöket, friss levegőt hozott, és kacagva tovasuhant a budai erdők felé.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy csokor nárcisz ilyen érzéseket vált ki belőlem. Hogy ihletet ad, és szinte diktálja az írnivalót a fürgén kopogó ujjaimnak. Soha nem is sejtettem, hogy egy virág ilyen könnyedén megcsavarja a világot, hogy az hirtelen tótágast áll, és közben énekel. Amikor megvettem ezt a csokor virágot, azt hittem, hogy egy lesz a sok közül. Hogy illatozik a konyhában, aztán elhervad. Hogy nem törődik majd velem és a kérdéseimmel. De ő dacot adott, önfejűséget, makacsságot. Én "csakazértis" meg tudom csinálni! És tényleg meg tudom csinálni! Mert nem vagyok kevés hozzá, mert van mondanivalóm, és van segítségem.

Tehát szorgalmasan színezem a betű-kontúrokat, és remélem, hogy nem közhelyek pattannak ki az agyamból. Egyéniséget szeretnék belevinni, mélységet, érzéseket, és talán azt, amiről már írtam nektek a kezdetekkor; Kiírni magamból önmagamat. Nektek.

Innen indult a Mariella ihlette történet, már évekkel ezelőtt. Bár mesének szántam, kinőtte önmagát. Új életre keltette a virágillatú tavaszi szél...

" Mariella csendben becsukta az ajtót és leült az ágyára. Két ujja közé csippentve morzsolgatta az ágyterítője hímzéseit, ami a sötétkék összes árnyalatában pompázott. Még a felületes megfigyelőknek is feltűnt volna, hogy Mariella szobájában minden sötétkék volt. Sötétkéken pompázott a cseresznyefa ablakkeret, a valaha babarózsaszín függöny, a játék babák hajkoronája, a filctollak az asztalon, sőt még a szebb napokat látott fikusz is a polcon. Mariella csendesen gubbasztott az ágyon és kék haja lágyan omlott a paplanra, eltakarva a komor ráncokat homlokán.

A régimódi falióra hangosan ketyegett. Kint néhány madárka dalolászott, Mariella szerint hamisan.  Határozottan rossz kedve volt, és ilyenkor minden hamis, görbe, kusza és bosszantóan hangos volt számára.

Tíz percnyi mogorva hallgatás után, a kislány felállt az ágyról és kisimítgatva gyűrött szoknyáját a polchoz lépett. Az ilyen borús napokon egyetlen gyógyírt ismert; a buborékfújót. A buborékfújó egy kerek, és érdekes módon, arany színű kis üvegcse volt. Az üveg domborodó hasán pedig kacskaringós írás hirdette, hogy: „ ÁLOM BUBORÉKOK!”."

Moira C. xox