A dédnagyapám kalandor volt. Németországból származott, vagy egy fél tucat nyelven beszélt folyékonyan, és még fiatalon a nyakába vette a világot. Űzte, hajtotta a vére, amíg idősebb korára meg nem állapodott Magyarországon, és feleségül nem vett egy nálánál sokkal fiatalabb lányt, akitől a nagymamám is született. A háború után a dédnagymamám egyedül maradt hat gyerekkel, akiket tisztességesen felnevelt a hidegkúti nagy házban. A nagymamám sokat mesél a testvéreiről, Cili nénjéről, aki világ életében a fiúk kedvence volt, és a hódításairól vált híressé, és Vali nővéréről, aki hősiesen tartotta magát a nővéri státuszhoz. De ott voltak a fiúk is, Emánuel, József és Karcsi. Csupa élettelteli, fürge kisgyerek, akik élelmesen próbálták átvészelni a második világháború árnyékát, a budai nagyházban.

Abban a házban születtem én is az öcsémmel, egy fél évszázaddal később. Az első emlékeimben csupán a hatalmas kert él, a négyzetes homokozóval és a narancssárga lavórral, amelyben sárcsatáztunk az öcsémmel. Néhány, akkor még óriásinak tűnő, virág is fel-fel rémlik, és az öreg diófa a kert végében. A diófától idén búcsúztunk el, mert kiszáradt, és veszélyessé vált volna, ha tovább őrzi a házat. Azonban a törzse még ott áll, a közepében kristályok vannak, a lábánál pedig egy öreg pad. Kislányként arról álmodoztam, hogy majd ott fogja megkérni a kezem a vőlegényem.

A ház előtt sudár nyárfák állnak, amelyek zúgnak, mint a tenger, ha fúj a szél, a kertben pedig pompás gyümölcsök nőnek az alma-, cseresznye-, meggy-, és barackfákon. Régebben kilopództam a sövény mellett nőtt egresbokorhoz, amíg a felnőttek a teraszon kávéztak, és marokszámra tömtem magamba az éretlen egrest, amíg a nagypapám rám nem pirított, hogy csikarni fog tőle a hasam. Soha nem érdekelt, és a mai napig is éretlenül szeretem az egrest, mert úgy sokkal savanyúbb és összerántja az ember nyelvét, ahogy eszi, de akkoriban megadóan visszakullogtam vele a teraszra.

Mindannyiunkat befolyásol a múltunk, az őseink, a vér, amely továbbcsordogál az ereinkben. A nyelvek szeretete, a szívósság, a természet szeretete, és a kalandor életérzés fel-felüti a fejét a dédnagyapám leszármazottaiban is. Én miatta is vagyok az, aki ma vagyok. Sokban változtam ugyan, sokat változott a világ is, de az öreg diófa törzse a mai napig is hűségesen vigyázza a hidegkúti házat. Ha arra jártok simogassátok meg a kérgét!

Moira C. xox