Hiába igyekszem, egyszerűen elakadtam. Tényszerűen és humorosan már tálaltam a sztorit, de a mély érzések hiányoznak belőle. Tehát döbbenten állok  a tény előtt, hogy ihlet nélkül egy fikarcnyit sem tudok előrehaladni. Azonban ma a képzeletbeli tollamat rágcsálva eszembe jutott egy érdekes kérdés, ha már az érzéseknél tartunk: Miért olyan nehéz egy másik ember tudomására hozni, hogy tetszik nekünk, belezúgtunk, esetleg még őszintén meg is szerettük? Miért félünk ettől? Miért várjuk mégis a percet, hogy ilyen helyzetben találjuk magunkat (a fiúk izzadva, a lányok naivan pillogva)? Remek kérdéseim vannak, igaz?

Kutató-gondolkodásom elején felvetettem még egy kérdést: Miért érzünk hirtelen valaki iránt többet, és miért nem érezzük más iránt ugyanazt?  Nem csak a regénybeli szereplőim érdekesek. Tény és való, hogy bennük tömörítve találtok személyiségjegyeket, és eltúlzott reakciókat egy-egy helyzetben. Mégis az élő emberekben így is sokkal több izgalom van, hiszen az emberek éreznek, lélegeznek, és nem kell ihlet hozzá, hogy kiszínesedjenek és megelevenedjenek. Ha megismersz egy embert, az újabb és újabb kalandokat jelent a való életben. Megmagyarázhatatlan mondatokat, jellegzetes gesztikulációt, egy félmosolyt vagy idiolektust. Ha pedig egyre mélyebben elkötelezed magad a másik tanulmányozására igaz barátot találsz, és érzelmek tömkelegét, amelyek egy idő múlva felszínre akarnak törni és a szabadságukat követelik. Ekkor érkezünk el az izzadós-pillogós jelenethez.

Az ember mindig és mindenáron ki akarja fejezni az érzéseit. Ezért születtek a művészetek, ezért éneklünk, ugrándozunk, nevetünk és csinálunk magunkból néha totális hülyét. Ugyanis (tudom, hogy spanyol viasz), de az érzések nem azért teremtettek, hogy bennünk ragadjanak. Ha megihlet bennünket egy ember, akkor többet akarunk, és mi is még többet akarunk kiadni magunkból. Alkotni akarunk a szavainkkal és tetteinkkel. Az engedélyt vagy elutasítást pedig az a bizonyos izzadós-pillogós jelenet adhatja meg ehhez.

Sokszor hallottam már az állítást, hogy az "élet nem kalandregény". Szerintem ez abszolút nem igaz! A való élet mindig izgalmasabb, mint a regények, vagy az idióta csaj-filmek, mert ott MI válaszolunk, mi döntünk, mi kínozzuk meg a másikat, vagy mi öleljük át egy őszinte mosollyal. A való életben nem kell semmiféle csapodár ihletre várni, hogy elinduljon a történet, mert mi magunk vagyunk a történet. Az ember pedig, aki előttünk állva mondja, hogy megihlettük, éppen a saját regényét írja. Annak a történetnek pedig néhány bekezdése már a miénk lett.

Nem azt mondom, hogy könnyű, és nem is azt, hogy mindig boldog véget érnek a történetek. Mégis a saját történetünknél nincsen izgalmasabb, mert nem csak szárazon peregnek a karakterek, hanem átitatják őket az érzelmek. Ezért félünk az érzelmeinket kimutatni: mert nincs lehetőség kitépkedni a megírt fejezeteket, és mert az ihlet itt nem segíthet rajtunk. Talán pici vigaszt nyújthatunk, ha értékeljük, amikor rólunk szólnak egy másik ember élet-mondatai!

Moira C. xox