Azt hittem a mai napom a szokásos módon alakul. Tévedtem! Első körből lekéstem a buszt munkából jövet, így fél órás punnyadásra számítottam a budaligeti buszmegállóban. Még hozzátenném azt is, hogy enyhe fenyőillatos és napsütéses külvárosi részről beszélünk. Tehát felhangosítottam a fülemben Toby Mac-et, és vártam...a nénire, aki fél perc múlva megjelent jobbról jövet, és leült mellém.

Sírt. Én meg jó magyarhoz híven, igyekeztem nem az arcába bámulni. Aztán beszélni kezdett: "Angolt tanulsz?" "Igen"- mondtam és kivettem a fülhallgatót a fülemből. Tudjátok, tisztelet az idősek iránt, meg miegymás. "És nehéz nyelv?" "Nem annyira, mint a francia." "Én is tanultam franciául, aztán kimaradtam." Ennél a mondatnál el is könyveltem a nénit. Budai villában bejárónő, és nincs érettségije. Ismét tévedtem.

Rámnézett és ezt mondta: "Nem tudom miért, de olyan az arcod, hogy érzem, veled kell ma beszélnem! Olyan simogatóak a szemeid... biztonságosak." Lehidaltam! Sőt, ha nem ülök, azt hiszem menten összeesek. A néni pedig megint sírni kezdett. Elmesélte, hogy rákos, és haldoklik. Aztán mesélt a fiatalkoráról, az első szerelméről, akit elvittek az oroszok, a lányáról, a háborúról és a küzdelmes életéről. Budán nőtt fel, hidegkúti lány volt. Annyi idős, mint a nagyszüleim. Aztán a buszból megmutatta a házat is, amiben él. Kacsalábon forgó kastély. Neki van bejárónője.

Nem tudta, miért buszozik ma délelőtt. Azt mondta, talán pont azért, hogy meghallgassam. Hát meghallgattam. Aztán rámnézett és megkérdezte, hogy mit tudok mondani neki? Van kiút ennyi idősen? Vagy sírva kell meghalnia? Ott ültem húsz évesen. Semmit nem tudok még a világról. Minden olyan bagatellnek hatott a néni szipogását hallgatva.

"Feltámadunk!" - csúszott ki a számon. "Tessék?" "Mondom feltámadunk!" Akkorára kerekedtek a szemei, hogy megijedtem még szívrohamot kap ettől a szokatlan megjegyzéstől. "Én nem vagyok ilyen keresztény!" "Én sem, csak hiszek a messiásban." "Hogy kiben? Nincs messiás! Még nem jött el!" A néni egyre nehezebben vette a levegőt, én pedig legszívesebben egy kedves mosollyal visszatettem volna a fülhallgatót a fülembe. " Yeshua a messiás, és eljött kétezer évvel ezelőtt, azért hogy helyreálljon a kapcsolat Isten és az emberiség között." Már vártam, hogy a néni előkap egy dávidcsillagos medált, mint a középkoriak a fokhagymafüzért. "Miért érdekli ezt a Yeshuát, hogy mi van az emberiséggel?" "Őt az érdekli, hogy a néni most sír, és a néni reménytelen, és a néni segítséget kért. Yeshua az egyetlen remény. Én nem tudok mást mondani, mert most semmi sem elég erős. Ha Yeshuához tetszik fordulni... akkor vége lesz a sírásnak, és ismét boldog lesz a néni élete!"

A néni körbenézett, és halkan suttogva mondta, hogy tegnap elővette Ézsaiás könyvét. Én pedig elmosolyodtam. "Tessék venni egy teljes Bibliát! Tessék megkeresni Yeshuát. Ő mindenre tudja a megoldást!" Tisztára valami anarchista, földalatti mozgalomban éreztem magam. Yeshua neve pedig áttört téren és időn... Kitört a forradalom a néniben. Felállt, abbahagyta a sírást, és megint leült. "Te kislány! Egész életemben gyűlöltem a keresztényeket. A családom is gyűlölte őket. De nincs több út... Kislány veled kellett ma beszélnem!"

Hogy miért volt tündérmese a napom? Mert segítettem egyetlen egy emberen. Ne cserkészmozgalmas szlogennek fogjátok fel! Ne is a Jehova tanúi strigulás módszerének. Egyszerűen láttam, hogy a könnyek felszáradtak, és mosoly költözött a szemekbe. Én pedig csak egy buszt késtem le ma délelőtt....

Moira C. xox