A gyümölcshús bordó illattal betölti a szobát. Édesen végigcsorog az ujjaimon, és kacagva csöppen az asztal lapjára. Ropognak a szemek, a magocskák kiszabadulnak a héj fogságából. Magyarul szőlőt akarok enni! Tegnap óta leküzdhetetlenül lebeg a fejemben ez az érzés. Vasárnap van, és a zöldségesek bezártak. Lehet, hogy valami szupermarket neoncsöves folyosóján találnék egy kornyadt szőlőfürtöt, de az nem az igazi! Nekem a solymári zöldséges szőlője kell. Papírzacskóban, illatosan, pont ahogyan azt elképzeltem.

Nemrég vettem a solymári zöldséges előtt ülő, sváb nénikétől egy csokor pünkösdi rózsát. Elképesztő illata van! Az illatán túl pedig elhozta a hiányzó ihletet. Végre újra írtam a regényemhez. Nagyon csalfa jószág ám az ihlet! Bekukkant öt percre, aztán továbbáll, és hiába csalogatod, napokig nem is bagózik feléd. Mára ismét tovaszállt, de elégedetten dőlök hátra, mert szépen haladok az írással.

Egyszer írtam egy novellát egy országos versenyre. Önmagam vitája. Ezt a címet adtam neki. Kiírtam magamból a kérdéseimet. Már akkor is külföldre készültem... Most is arra tartok. Végül nem küldtem el a versenyre, mert nem akartam megosztani a világgal, amit érzek. Nektek bemásolom, bár soha nem fejeztem be. Azóta már tudom a választ a kérdésekre.

"Zöldségesnél állok, éppen a répákat nézegetem. Szépen sárgállanak a zöldes paradicsomok és a fonnyadt zöld almák között. Mindig szerettem a répát, talán azóta, hogy kisgyerekkoromban, szentül hittem fütyülni tudok majd tőle. Fütyülni nem tanultam meg máig sem, de a répa iránti szeretetem nem múlt el.

Szeretem ezt a zöldségest is, a solymári templom oldalán. Ma még jobban, mert észrevettem, hogy a nyúlós nejlonzsákok helyett, papírba csomagolják a zöldségeket. „Nyugatiasodunk” gondolom mosolyogva. Ami New Yorkban már az 1800-as években hétköznapi volt a fűszeresnél, az ide kétszáz év múlva ért el. „Nem baj, fő, hogy elért” teszem hozzá.

Az iskolában ülök, hallgatom a tanárt. Inkább csak bámulok a mozgó szájra, de a szavakat nem értem. Kombinatorika. Angolul. Fejlődünk. Lassan már könnyebben fejezem ki angolul magam, mint a saját anyanyelvemen. „Kopizok és openelek” Áhh… Nem jut eszembe magyarul ez a szó!” legyintek fáradtan.  A szavak sorrendje sem az igazi már, és komoly nehézség a magyar nyelvtan és helyesírás.

Kiabáljatok ti is! – bíztatom a többieket éjszaka az alagúton áthaladva. Hagyomány. A Lánchíd, a Vár, a Parlament éjszaka, kivilágítva. Talán képviselnek mindent, amit szeretek ebben a csodálatos mesevárosban.  Az éjszaka megszépít, eltakar és felpezsdít. Éjszaka a Deák téren, a Gödörnél, a sok száz hangos fiatal, akik képviselnek jövőt, vagy a jövő hiányát. Kezünkben a boros üveg, a többiek cigiznek, sokan szívnak. Jókedvűek, pozitívak, reménykedők. Itt-ott franciák, angolok. Felkapott hely ez a fekete város szívében.

A California Coffee Company-ban ülünk és ádázul pötyögünk a laptopon.  Még hátra van húsz tétel. Amerikai történelem, brit kultúra.  Mellettünk elhúznak a biciklis futárok a körúton, a négyeshatos csendben csilingel a Nyugatihoz érve.  Érzem a csokis muffin és a gőzölgő tejeskávé és macchiato illatát. Az emberek leveszik a cipőjüket, cigizve tárgyalják az életet. Egy fiú mellettem éppen politizál. Egy indiai lánnyal beszélget. Elmegy, már jelentkezett Angliába egy egyetemre. Talált munkát is és ott fejezi be az orvosit. Az indiai bólogat. Ő is így tervezi. A fiú idegesen lóbálja a cigarettáját, és beletúr vöröses hajába. Nézem a szép mellkasát, a vágott kék szemeket, a szeplős orrot. Nézem, a határozott állat és indulatos szájat. Talán nem is indulatos, hanem jövő nélküli. Szép fiú, szép remény, szép talánok.

Szeretem az országom, szeretem a hazám. Radnóti tudhatod! Tudhatod nekem mit jelent. Mert látom a buszon ülő embereket, látom a boltban idegesen toporgó várakozókat, látom a Budai-hegyeket és látom a hidegkúti repülőtér tetején a szélzsák csíkjait. Látom a birsalmasajtot áruló sváb nénit a Templom téren és a Duna csillogását a Margithídról. Látom a Pilist a nappali ablakából és látom a hosszan kígyózó autósort reggelente Hűvösvölgyben. Szeretem az illatokat, szeretem az embereket, szeretem a nyelvünket és büszke vagyok a történelmünkre. Szeretem a magyarságom és a földet megbecsülöm.

Mi győz vajon? A sárgarépa és a papírzsák, a négyeshatos csilingelése? Vagy a jövő, az oktatás,  a remény és a biztonság? Itt van a helyem? Jobbá tehetném-e a jövőt? Kicsi vagyok-e én ehhez és érdemtelen, vagy talán pont erre születtem? Vitázok önmagammal. Örökké vitázok. Talán mégis a nevető fiatalok győznek majd a Gödör pázsitján ülve. -2009"

Moira C. xox