Hűvös szél süvít végig a háztetők között. Amikor elér a Pilis csúcsaihoz, egy hirtelen mozdulattal visszafordul és körbetáncolja a meggyfákat. Megrázza az ágakat, suttogva terjeszti a pletykákat a levelek között cikázva. A virágok és füvek meghajolnak az ereje előtt. A pillangók küszködve repülnek, ellenkeznek vele. A szél pedig hatalmas úr. A vállamat simogatja és megpihen egy percre. "Mesélj!"- súgja finoman, majd egy bukfenccel újra útnak indul.

Mindig nevettek rajtam. Legyintettek, amikor az álmaimról beszéltem. Legyintettek, belekortyoltak a kávéjukba, és azt mondták kinövöm majd. Rossz útra léptem, mert hittem nekik. Egy egész évem bánta. De most újra jófelé vettem az irányt. Eddig nem akartam írni nektek az álmaimról, de ma ismét jogot kaptam hozzá. Jó irányba indultam a kereszteződésben.

Árvaházat szeretnék nyitni! Semmi jótékonykodós védőangyal kényszerérzet. Csupán egy meggyőződés, hogy ez a dolgom. Az álmom egy olyan intézmény Magyarországon, ahol több száz fiatal kicsi korától kezdve magasszintű oktatást, törődést  és perspektívát kap.

Ez egy bentlakásos óvoda, általános iskola és gimnázium komplexum lenne, olyan szüleiket elvesztett gyermekeknek, akikről már lemondott mindenki, és akik mégis rendkívüli módon értékesek. Szeretném elmondani a világnak, hogy ezek a gyerekek egytől-egyig kiváltságosak, mert megszülethettek. Nem véletlenek, hanem tehetségesek, és a világnak szüksége van rájuk!

Az árvaház önellátó lesz, és egy művészeti képzést fog biztosítani a gyerekeknek. Nem feltétlen jótékonysági intézmény lesz, hanem lehetőség a felkapaszkodásra. Azt szeretném látni, ahogyan a gyerekek élete helyreáll, hogy szeretetet kapnak és, hogy megmutatják a kívülálló hitetlenkedőknek, hogy igenis képesek a helyreállásra!

Rengetegszer hallottam már, hogy nem fog sikerülni. Honnan szerzek ennyi pénzt? Hogyan akarok íróként, újságíróként árvaházat nyitni? Mások felsorakoztatják az ellenérveket, hogy ezek a gyerekek nem rehabilitálhatóak, sérültek, használhatatlanok, rossz géneket örököltek és soha nem lesznek hasznos tagjai a társadalomnak. Én azonban hiszek bennük! Már most, amikor még nem is ismerem őket, tudom, hogy rendkívüli emberkék lesznek. Én pedig újra és újra felteszem az életemet rájuk. Nem felejtem el őket soha.

Moira C. xox