Álmodtam. Egy napsütötte domboldalon álltam. Jobboldalt éppen nyugvóra tért a nap, baloldalt pedig közeledett az éjszaka. Mögöttem egy hatalmas fa állt, a fa alatt pedig két emberi alak körvonalát vettem ki. Egy 18. századbeli ruhába öltözött lányt és egy cilinderes fiatalembert. Veszekedtek. A lány püfölni kezdte a fát és sírva elrohant az éjszakába. A fiú vállat vont és elindult a napfény felé.

Amikor eltűntek újra megjelent két árnyalak. Most modern ruhában. Közelebb lopakodtam, hogy meghalljam miért veszekednek. A lány hisztériázott. "A barátnőim is azt mondták, hogy nem is választhatnál mást!" - kiabálta. "Miért nem engem szeretsz? Mi a baj velem? Szép vagyok, okos, tehetséges, jó a humorérzékem és mégsem szeretsz!" - vádolta a fiút. Az meg állt és döbbenten nézett. "Mi a fene baja van ennek a csajnak? Hónapok óta jól eldumálunk, mondtam is a haveroknak, hogy végre találtam egy jófej lányt, erre megőrül és szerelemről kezd beszélni." - gondolta és hátrébb lépett.

"Hülyítesz!" - mondta ki a lány a kulcsszót. Megremegett az éjszaka, a nap pedig lebukott a hegyek mögött. A fiú kétségbeesetten nézett körbe. "Segítséééég!" Az éjszakából csinos lányok tömött sorai léptek elő. Mindegyik divatos volt, okos és valaha nagyon kedvesen mosolyogó. Most azonban őrjöngve szét akarták tépni a fiút. "Miért nem engem szeretsz? Miért nem vagyok elég jó neked? Miért beszélsz egyáltalán hozzám, ha nem akarsz tőlem semmit? Miért nem értetted, hogy amikor a barátságról fecserésztem veled, valójában már az esküvői ruhámról álmodoztam?" - skandálták eszeveszetten.

A fiú ledöbbenve konstatálta, hogy ott vannak a lány barátnői, az anyja, az összes ismerőse, sőt még a saját családja is! "Miért nem szereted? Olyan könnyű lenne szeretned! Minden megvan benne, ami kell. Jó család, pénz, tehetség, tud főzni és remek alakja van. Miért nem látsz tovább a szemednél?!" - állták körbe egy képzeletbeli ritmusra mozogva.

Újra a domboldalon álltam és a 18. századbeli ruhás alakokat láttam a fa alatt. A lány dühös volt, a fiú pedig utánarohant, a karjaiba kapta és szenvedélyesen megcsókolta. Zúgtak az esküvői harangok és az előbb örjöngő tömeg éljenezve állta körül a fiatal párt. Jobboldalt éppen nyugovóra tért a nap, baloldalt közeledett az éjszaka. Én pedig megírtam magamban a kis monológomat:

Nem filmekben éltek lányok! Nem hordtok fűzőt, sem selyemszalagot a derekatokon! Nem fog soha utánatok rohanni! Nem fog a karjaiba kapni és hiába hisztériáztok, alázzátok meg magatokat, nem fognak zúgni a harangok. Egyre több lányt látok, aki kétségbeesetten ki akarja kényszeríteni a fiúkból, hogy szeressék őt. Azt hiszik, hogy egy fiú szerelme igazolhatja, hogy értékesek. De jön az éjszaka, a nap nyugovóra tér és ott fognak állni a fa alatt a sötétben. Megbánják, hogy valaha toporzékolni kezdtek és évekig bőgnek majd anélkül, hogy a fiú visszatérne. Nincsen veletek az égvilágon semmi baj. (Maximum a türelmetlen hisztéria...) Szépek vagytok, okosak, jó a humorotok és lesz egy fiú, akiből nem kell kikényszerítenetek azt a bizonyos vallomást. Türelem lányok, türelem!

Moira C. xox