Újabb fantasztikus napok voltak ezek! Sőt megkockáztatom, hogy bekerülnek a "valahalegjobbnyárinapok" közé. A gyerekkori példaképeimmel zenélhettem egy egész héten át, és egy korszakot, egy generációt meghatározó tábor részese lehettem! Nem is csak megtiszteltetés, hanem inkább jellemformálás volt. Alázatra intett és továbblendített, kitágította előttem a horizontot.

Rádöbbentem valamire... Erősnek mutatom magam, sokszor kegyetlenül kritikusnak tűnök (talán az is vagyok), az emberek rám néznek és azt gondolják, hogy itt van egy határozott ember. Mégis remegek a színpadon, izzad a tenyerem és végigsuhan az agyamon miközben éneklek, hogy most hányan nevetnek ki titkon. Aztán odajönnek hozzám a tanári csapat tagjai és megölelnek, és odabújok az apukámhoz félretolva a gitárját és hirtelen minden a helyére kerül.

Az emberek odamennek az apukámhoz, hogy büszke lehet rá, hogy ilyen lánya van. Amikor ezt hallom szinte kiabál a szívem. Ki akar ugrani a helyéről. Nem is tudom, hogy van-e annál csodálatosabb érzés, mint amikor a szüleid büszkék lehetnek rád. A kamaszos lázadás, a sok-sok értelmetlen veszekedés, a fojtogató düh és ellenszegülés elmúlt és maradtam én. Mégis büszkék lehetnek rám! Nem feltétlen csak önmagamért, hanem mert együtt dolgozom velük. Egy picit elkezdett beérni az a gyümölcs, amelyet minden szülő megérdemelne. Az, amikor a gyerekeik nem elfordulnak tőlük, becsapva az ajtót, hanem közös erővel elkezdik továbbvinni a munkát.

Amikor énekeltem és végignéztem a tömegen átéreztem a súlyát annak, hogy most egy generációt meghatározó dologban veszek részt. A jövőben hagyok egy aprócska lábnyomot. Aztán tovább tanulok, megérek, átformálódom és megtanulom befogni a számat. Lassacskán megértem, hogy a világ nem fekete-fehér és, hogy a legtöbbször nincsen igazam. Mindent tudni vélek, és még mindig újszülöttként gondolkozom. Mert mindenki ember, mindenki érez és mindenki tele van kétségekkel. A nagy arcok valójában ugyanúgy kimerülnek, mint én és a furák igazából nem furábbak, mint bárki más.

Tehát az elmúlt időszakban új korszakba léptem. Ez a tábor is egy határvonal volt a sok közül. Az angliai utam is egy határvonal lesz. Legbelül érzem, hogy most elkezdődött valami sokkal nagyobb, mint amiről álmodtam vagy amire vágytam. Nem tudom nektek megfogalmazni, milyen érzés. Mintha egy hatalmas hegy tetején állnék és belátnám az egész vidéket. Egy hang ott legbelül azt súgja, hogy elindultam és amit látok mind az enyém lesz. Őmiatta! Mert Ő szeret engem és meg fog nevelni. Megengedi, hogy belelássak dolgokba, mert szükségem van rá. Megtanít majd szeretni úgy, ahogyan Ő is szeret és látni a jövőt, ahogyan ő látja. Csak remélni tudok és elengedni és néha csendben sírni. Nem vagyok kislány többé...

Moira C. xox