Bár úgy terveztem, hogy megvárom a 100. bejegyzést, mielőtt írok nektek... meggondoltam magam. Köszönetet szeretnék mondani! Sokan nem tudjátok, miért kezdtem el blogot írni. A legtöbben csak néha rátévedtek, szeretitek a szavakat, a furcsa gondolatokat, vagy talán engem ismertek és szerettek, és ezért olvassátok. Miért is írok?

Novemberben otthagytam az egyetemet. Sokáig küzdöttem azért, hogy bejussak Magyarország egyik legjobb felsőoktatási intézményébe. Az álmaim megvalósításához ez tűnt a legjobb választásnak. Két hónapig tartott a lelkesedés. Beteg lettem, hónapokig köhögtem, gyűlöltem az épületet, az emberekkel nem találtam meg a közös hangot (ami nálam igen ritka), az órákon szenvedtem és depressziósan kóvályogtam a szünetekben. Nem a tanulással volt gondom, sem a tanulmányi "terheléssel". Egyszerűen egyedül éreztem magam és egyre jobban elsorvadtam a szürkébe öltözött unalomban. Tehát két köhögő roham után (amit az egyetemen ősszel is működtetett légkondícionáló okozott), kiléptem az iskola falai közül, hogy soha többé vissza se nézzek. Életem egyik legjobb döntése volt!

Kreatív és emberszerető emberként az otthon ücsörgés felért egy lassú és kegyetlen kínzással. Bár az egyetemtől való szabadulás jótékony hatással volt rám, (Például végre meggyógyultam.) az emberek így is borzasztóan hiányoztak. Egyik este a kezembe kerültek a gyerekkori ír ásaim, regény kezdeményeim és ötleteim. Fellángolt bennem az írás utáni vágy. Aztán egy újfajta nyitás a külvilág felé... Blogot fogok írni az írásról! Aztán már nem csak az írásról, hanem az életszemléletről, véleményekről, tendenciákról, mindenről, ami körülvesz! Kikötésem volt, hogy nem körülöttem forog majd a témaválasztás és, hogy soha nem írok neveket!

Hónapról hónapra, hétről hétre döbbenten konstatáltam, hogy nő a nézettségem. Számomra ismeretlen emberek kerestek meg emailben, jelöltek be Facebookon, hívtak meg kávéra és köszöntek rám, ha szembetalálkoztunk. Aztán voltak, akik tanácsot kértek, akik magukra ismertek és voltak, akik velem örültek, amikor boldog voltam. Rendkívül jól esett, amikor fiúk és lányok jelezték, hogy rendszeresen olvasnak. Néhányan nem is ismertek személyesen, és ajánlották a blogomat: "Ismered Tiverinát?" Néha elgondolkozom, hogy Ti jobban ismertek engem, mint én saját magamat... Néhány drága ember küldött nekem ajándékot, fotót taggelt rólam az interneten. Kaptam szeretet-emaileket és néhány leteremtőset is. Volt egy kedves fiú, akivel órákat vitatkoztam, mire ráébredt, hogy nem vagyok olyan elvetemült, mint azt gondolta. Több emberrel kerültem kapcsolatba az íráson keresztül, mint néha a való életben...

Nem dicsekvésből írom le ezeket! Nem hiszem, hogy ezek a "sikerek" az én érdemeim. Inkább köszönöm nektek. Meggyógyítottatok! Depressziós voltam. Rengeteget sírtam. Nem láttam a jövőt, sokszor nem láttam a kiutat és féltem. Ahogyan bátorítottatok, szerettetek, én is elkezdtem újra szeretni önmagamat. Meglett a kiút is, az álmaim nem vesztek el. Boldog vagyok és ehhez Ti is nagyban hozzájárultatok. Köszönöm, hogy szerettek és én is szeretlek Titeket!

Moira C. xox