Elaludtam. Hatvankettő egész perccel később pattantak ki a szemeim, mint terveztem. A telefonomon várt egy üzenet, ami még jobban felborította a napomat. A semmittevés közepette is elfoglaltnak érzem magam, ami szinte már művészet számba megy. Amikor kiöntöttem a reggeli narancslevemet a konyhapadlóra és a parkettán térdelve próbáltam felmosni, hirtelen belémhasított a felismerés: Az álmomat élem!

Ez a gondolat pedig lecsupaszította a remegő gyomrom által diktált iramot, egyetlen határozott ritmusra: Tik-tak-tak-tak-tik-tak-tak-tak.  Minden pontosan a helyén kattog. Minden pontosan olyan ütemben halad, amelyben lennie kell.
Az egész életem a megfelelő mederben csordogál tovább, hogy később hatalmas folyóvá duzzadjon fel. Az óramű a másodperc töredéke szerint, pontosan forog. A fogaskerekek olajozottak, a piszok, amely megakaszthatná a működését, semmivé lesz. És én mélyeket lélegezve működök tovább, ahogyan tervezve voltam.

A gondolatmenet végén visszatértem a konyhapultról csöpögő
narancsléhez,  és mosolyogva felálltam: Köszönöm! Köszönöm, hogy megadtad nekem, amelyről egész életemben álmodtam. Köszönöm, hogy itt lehetek, köszönöm, hogy Te velem vagy! Köszönöm, hogy mindent helyrehozol, amit én elszúrok. De legfőképpen azt köszönöm, hogy szeretsz. Feltétel nélkül, olyannak amilyen vagyok. Az összes hülyeségemmel, bogarammal, tehetségemmel és elméletemmel együtt szeretsz engem. Látod, amikor sírok, azt is amikor elborítanak az érzelmek. Tudod, amikor csúnyának érzem magam, és azt is, amikor lenézően mérek végig valakit a villamoson. Mégis mellettem állsz. Mégsem hagysz el soha. Mégis beteljesíted az összes álmomat, mert Beléd kapaszkodom. Köszönöm...

Moira C. xox