Ma reggel egy huncut napsugár ébresztett. Az előző napi fáradtságot kiheverendő elhatároztam, hogy ez a nap tökéletes lesz. A terv egy finom reggeli, tejeskávé és a nap további részében pedig kastélynézés volt. Néhány kedves barátom Mr. Darcy otthonába készült látogatóba, én pedig velük tartottam. Sajnos a házigazda nem tartózkodott otthon, úgyhogy maradt a lenyűgöző Pemberley (Chatsworth kastély) a hozzá tartozó hatalmas parkkal.

A kastélyt az 1500-as években építették és Észak-Derbyshireben, a Peak District Nemzeti Parkban található. Az odafelé vezető út önmagában egy élmény, mivel mindenütt birkákkal pettyezett lankás dombok, kőkerítések, bájos falusi kőházak és kacskaringósan kanyargó utak várják az utazókat. A kastélypark megér egy napnyi barangolást az ezernyi féle fával, bokorral, a virágos- , konyha-, és rózsakertekkel, nem is említve a tavakat, szökőkutakat, hellén ihletettségű szobrokat és rejtélyes ösvényeket. Végigsétáltam a kavicsos úton, ahol talán valaha a kastélypark megálmodója Joseph Paxton, illetve a ház ura, Devonshire VI. hercege kocsikázhatott. Ezen az úton hajt végig Lizzie Bennet és a nagybátyja, amikor Pemberley-be látogat és először meglátja a házat.

Amikor a Büszkeség és Balítélet filmet néztem, elhatároztam, hogy egyszer végigsétálok a fekete-fehér járólapokkal kirakott hallon. Nagyon tetszett, hogy nem a szokványos kő van a padlón, hanem egy hatalmas sakktáblára hasonlít az egész. A másik kedvencem egy smaragdzöld tapétás szoba volt, ahol Viktória királynő is aludt az egyik látogatása során. Volt egy másik terem is, ahol mindent fa borított, és az oszlopokat is fafaragások díszítették. A könyvtár itt is tele volt bőrkötéses könyvekkel, és megtaláltam Machiavelli műveit is az egyik polcon.

Azonban két dolog igazán megragadott a sétánk alatt. Az egyik, hogy bár sokat adnék azért, ha egyszer visszamehetnék az időben és kipróbálhatnám a bálozást, a pompázatos vacsorákat, lovas sétákat és selyemruhákat, mégsem hiszem hogy boldog lennék naphosszat egy vidéki kastélyba bezárva. Nem minden olyan idilli, mint a filmekben látszik, és nem minden házasság volt olyan romantikus, mint amelyekről olvasunk. Nem tudom, hogy boldog lettem volna-e akkoriban. Vajon másképp viselkedtem volna? Visszafogottabb lettem volna, vagy kirívó, szókimondó és botránykeltő? Hogyan éreztem volna magam smink nélkül és vajon szépnek találtak volna-e a korabeli emberek?

A másik dolog az egyik portréhoz kötődik, amely Devonshire VI. hercegét, William Cavendish-t ábrázolta. Egy jóképű fiatalembert, aki mindenki megrökönyödésére visszavonult ebbe a pazar vidéki házba és bár Anglia egyik legkeresettebb agglegénye volt, mégsem nősült meg soha. Az életét a kastély korszerűsítésével töltötte. Nem tudom miért, de megfogott az a portré. Benne volt a herceg személyisége, a dac, hogy nem azt tette, amit vártak tőle. Tetszett, hogy egy igazi művész volt a maga kis bogaraival, mint például, hogy csak a parkból származó fehér rózsákkal szabadott díszíteni a házat. A korabeli feljegyzések szerint melankóliára hajlott, titkon költő volt és hipochonder. Olyan barátokat tudhatott magáénak, mint Charles Dickens vagy a korabeli kertészek gyöngye, a korábban említett Joseph Paxton.

Még mindig lenyűgöz a harsogó zöld angol gyep és az ezernyi tájszólás. Egyre jobban szeretem a tejes teát és a tipikus vasárnapi Roast (pulyka-, marhahús, párolt zöldségek, krumpli, Yorkshire puding, barnamártás, lekvár) , amelyet a kastély közelében lévő fogadóban fogyaszotttunk el, is ízlett. És bár Mr Darcy nem bukkant fel a láthatáron, mégsem csüggedek, mert ez a nap tökéletesen sikerült.

Moira C. xox