Az egyetemen oroszul tanulok, és bár még nem tudom leírni Tolsztoj vagy Csehov nevét cyrill betűkkel, mégis megihlet ez a nyelv és kultúra. A nálam idősebbek szokszor csodákoznak rajta, hogy a néhai elnyomóink nyelvét választottam. Ami ellen ők lázadtak, én azzal foglalkozom. De amióta csak élek, szeretem az orosz kultúrát. A légies és vad keveredését. A hideget és a parazsat, az évszázados ellentéteket. Ezt a versesregényt is a háború előtti Oroszország ihlette. Az a virágzó birodalom, amelyet szétcibált a bolsevik forradalom...

Madeline II. (Madeline I.)

"Eközben ifjú hölgyek érkeztek a kavicsos úton kacarászva.

Lábukon aprócska selyemtopánka,

Arcukat a szél pirosítja, cseresznye szájukat a napfény cirógatja.

Kezükben ajándék, a szemükben bizakodó csodálat.

Hiszen ez a nap egyszer mindenkire ott várhat.

 

Parfümfelhő, hangos nevetgélés, csipkék, pletykák, emlékek,

Rúzsfoltok, hajtűk, hófehér virágok,

Egy régi nyaklánc, az új cipőben ezüst érme,

Púderpamacs, egy kölcsönkért kék selyemszalag.

Habos tortaszeletek, rózsaszín tintával írt ’szeretlek-üzenetek’.

A barátnők búcsú tánca,

Ez a leányok titkos szeánsza.

 

Az ősrégi tölgyfa óra, aranyló idő-mutatója,

Gyorsan kergette a perceket egymás után,

S így hamar elérkezett a délután.

A felragyogó utolsó őszi napsugár,

A kék szobában egyedül találta Madeline-t.

 

Most izgatott, karcsú kis ujjak tűzdelték az utolsó virágokat,

A hallgató porcelánbabák hűen megőrzik a bakfis álmokat.

A gyerekszoba falán, a sárkányt legyőző királyfi képe.

Emlékek és a boldog jövő ragyogó lehetősége.

Madeline remegő ajkakkal fohászkodva, sóhajtozza:

’Tudom, hogy te vagy a hercegem, fehér lovon.

Körülötted forog minden gondolatom.’

 

A kecses tükör, most elmélázva csodálta a leányt.

Kinek alabástrom karjait elfedte a fátyol átlátszó fehére,

A rakoncátlan fürtöcske a homlokán, felhívta a figyelmet,

Ragyogó szemére.

Az őszi nap finoman omló fénye,

Ajándékul megfestette a menyasszonyi ruhát.

S a szobába belépő Natasa néninek, még a lélegzete is elállt.

 

’Gyönyörű vagy kislányom, éppen, mint édesanyád.

Ha itt lehetne, nagyon büszke lenne rád.’

Fátyolosodott el az öreg hölgy szeme.

Madeline boldogan mosolygott, és átölelte azt,

Akinek boldogságát köszönhette.

 

’Nem gondoltad volna azon a nyáron,

Azon az augusztusi, kisvárosi mulatságon,

Hogy valaha így állunk itt mi ketten, igaz?

Milyen neveletlen, vihogós kislány voltam akkor. Buta kis kamasz.

Ő pedig máshoz sem értett,

Csak ahhoz, hogy ott szúrjon belém, ahol érhet.

S látod hova vezet,

Az éretlen gyerek gyűlölet.

Megtaláltam abba az idegesítő fiúba bújva, az igaz szerelmet.’

 

Nevetett könnyedén a leány, s egy utolsót pillantott a tükörben magára,

Majd lágyan belekarolt a vén Natasába.

A hullámzó fátyolszalag nászmenetként követte,

A hűvös szél a drapériákat, mint búcsúkendőt lengette.

S a kinti park-világ boldogan fütyörészte köszöntő dalát…"

Moira C. xox