Egy Fiú és egy Lány a világ két különböző pontjáról. Az egyiküknek fekete a bőre a másikuknak húzott szeme van. Mindketten a legjobbak között vannak és mindketten keményen megküzdöttek érte. Egyetlen dolog azonban mindennél jobban közös bennük: valamiért ők a kiválasztott szerencsések.

A Lány Kínából származik. Egészen pici kora óta profi teniszjátékosnak képezték, így soha nem járt iskolába. Nem beszélt semmilyen más nyelven és még írni sem tudott rendesen. Aztán tizenhat évesen, a karrierje kezdeténél súlyosan megsérült a térde és soha többé nem térhetett vissza a pályára. Egyetlen szempillantás alatt gyökeresen megváltozott az élete, és minden álma szertefoszlott. Aztán lehetőséget kapott, hogy Angliában tanuljon egy jóhírű egyetemen. Elvégezte a felkészítő évet, ahol mindent megtanult, amiről lemaradt a sportolás miatt. Szorgalmával és kitartásával elérte, hogy megdöntötte az egyetem gyorsírás rekordját, 120 szó/perc sebességgel. Sportriporternek készül és a semmiből újraépítette az életét.

A Fiú Kongóban született, majd egy árvaházban nőtt fel, miután elvesztette a szüleit AIDS-ben. Sem esélye, sem kilátása nem volt arra, hogy bármire vigye az életben. Szinte érezhette az égető pecsétet a sorsán. Aztán valahol egy angol egyetemen párszáz diák úgy döntött, hogy összedobja egy hátrányos helyzetű diák taníttatásának költségeit. Így született meg az az ösztöndíj, amellyel a fiú lehetőséget kapott az életre. Nem akármilyen életre! Olyanra, amellyel nemzeteket változtathat meg és amellyel szócsöve lehet azoknak, akik máskülönben a feledés homályában vesznének el. Ma mérnöknek tanul és az afrikai országok vízellátásával szeretne foglalkozni.

Ezek a fiatalok ugyanazokkal a kihívásokkal néztek szembe, amelyekkel mi az első évünkben. Azonban amíg én a havi 150 fontos pénzhiány miatt panaszkodom, nekik semmijük sem volt. Bár én küzdök az angollal, ők alig egy éve tanulták a nyelvet. Szorgalom lenne csupán? Nem hiszem. Kaptak egy lehetőséget és megbecsülték. Csak szerencsések? Ezt sem hiszem. A szerencsét megsokszorozta a befektetett munka.

Sokszor nem becsüljük és észre sem vesszük, hogy milyen kiváltságosak vagyunk. Vagy, ha eszünkbe is jutna, rögtön tovasiklunk a gondolat felett, mert nem akarunk túl érzelgősnek tűnni. Azonban értékelni a lehetőségeinket érettségre vall. Könnyű húzni a szánkat, ha sokat kell tanulni és akkor is, ha nem olyan ebédet főzött anyu, amit szeretünk. De ha valóban szerencsések vagyunk, néha belebotlunk olyan élettörténetekbe, amelyek emlékeztetnek bennünket a kiváltságos voltunkra...


Moira C. xox