Kapálózva próbáltam megragadni a vízen ringatózó deszkát. Közben fél percenként hatalmasakat kortyoltam a sósan hullámzó vízből. Sikítani akartam és kétségbeesetten belemélyesztettem a körmeimet az életet jelentő gerendába. Körülöttem feketén örvénylő pusztaság, a felhőkből dühös cseppek borították be a lélegzetemhez szükséges levegő helyét. Én pedig sírtam és egyé olvadtam a vízzel. Egyetlen őrjöngő, sós vízsugárrá váltam és vártam a Szabadítót.

Az elmúlt napokban rámtört egy megmagyarázhatatlan idegesség. Egy forró láz, amelynek nem értettem az eredetét. Valaki megemlítette, hogy burokban nőttem fel, hogy körülöttem minden szép. Aztán a rákövetkező nap egy másik ember arról beszélt, hogy mennyire tiszta a lelkem, mennyire ártatlanul állok hozzá a világhoz. Hirtelen a szépség és a tisztaság gusztustalanul bugyutának tűnt. Mintha a világot nem ismerhetnénk meg, csakis úgy, hogy elmerülünk a mocsokban, ha a szívünket darabokra törik és ha az életünk romjaiból próbáljuk felépíteni a jövőnk városfalát. Ugyanis a betömködött hézagok, az összecelluxozott szívek bizonyítják, hogy sokat láttunk a világból, hogy van tapasztalatunk és nem vagyunk ostoba gyerekek többé. De milyen fájdalmas látvány, ahogyan elsüllyed a hajó, és milyen kegyetlen érzés a lassú, fulladásos halál a hullámsírban...

A héten elkezdtem egy City Hearts nevű szervezetnél önkénteskedni. Olyan nőkkel és férfiakkal foglalkoznak, akik életviteli problémákkal, alkoholizmussal, drog függőséggel, nem kívánt terhességgel, evés zavarokkal vagy önbántalmazással szenvednek. A projekt másik része pedig az emberkereskedelemből kiszabadítottakat rehabilitálja és készíti fel egy új életre. A bennem dúló értelmetlen harccal érkeztem meg, hogy ezekkel az összetört nőkkel foglalkozzam. Fél órán belül több fájdalommal találkoztam, mint talán egész életemben. Ezek a nők nem csupán megsérültek, hanem lelkileg belehaltak a velük történtekbe. Olyan tekintetekkel kellett szembenéznem, amelyekből ordított a kétségbeesés. Aztán az egyik lány odajött hozzám és megölelt. Összekapcsolódott vele a szívem és egy szempillantás alatt megkaptam a választ a miértekre.

Elsüllyedtem a hullámokban és bugyborékolva úsztam tengerfenékig. A napsugár már nem ért el odáig, és éreztem a fojtogató hideget a talpamon. Mélyen letüdőztem a vizet és egyre halványodott a körülöttem lévő világ. Aztán az utolsó levegő buborék is elhagyta a számat, én pedig élettelenül lebegve hevertem a hullámok ölében. Hirtelen egy fénysugár hatolt el a sötétségbe és felszínre hozta a kihűlt szívemet. Új életet lehellt belé, megtisztította és visszaállította a vérkeringésbe.

Egyszer mindenki belehal a vízbe. A kérdés, hogy hogyan jövünk fel a mélyből. Minden ember otthagyja a vízben az életét. Én a rosszat hagytam a hátam mögött, amikor elmerültem a habokban. A mocskot lemosta a gyógyító víz és meghaltam az elkövetkező életem minden gonoszságának. Kegyelem vagy szerencse talán, de én korán átéltem a víz erejét. Hogy miért nőttem fel egy új és tisztán dobogó szívvel? Miért adatott meg, hogy egészségesen lüktet odabent? A lány ölelése a válasz. Szüksége van rám. Arra a töretlen, jóhiszemű, néha naiv, és tisztán szerető szívre, amelyet megőrzött nekem az örvénylő tenger. Szüksége van rá, hogy helyreállhasson. Hogy áthatoljon a pórusain a gyógyító víz, és új életet adhasson neki a Szabadító...

Moira C. xox