A londoni metróban kezdtem először ezen gondolkozni. Aztán a St James Parkban ücsörögve sem hagyott nyugodni. Emlékszem, az aranygombos kék kabátom és gumicsizma volt rajtam. A kezemben gőzölgött a papír pohárba töltött café latte és egy papírzacskóba rejtett csokis muffin hevert mellettem. Kellemesen fújt a szél, körülöttem galambok várták a lehulló morzsákat. A nap lemenőben még jólesően végigsimította az utcán járókat. Egész nap London belvárosát jártam. Egyedül.

Azt mondják, hogy a legszebb történeteket a való élet ihleti. Alexandre Dumas az álmaiban vélte megtalálni az ihletet. A fia pedig a legkegyetlenebb valóságból írta meg az évszázadokat átívelő szerelmi történetét, a Kaméliás Hölgyet. Hogyan lehet fojtogatóan gyönyörű és mégis éleslátóan igazmondó egy szerelmi történet? A párizsi kurtizán, Marguerite és a fiatal burzsoázi Armand meséje ügyesen játszik az olvasó érzelmeivel és a józan ésszel. A regényt olvasva,  nem  egy idealizált, romantikus világot kapunk, hanem egy teljes képet a valóságról, hideg érvekkel és tényekkel tarkítva. Dumas a saját életéből írta meg az évszázad legjelentősebb mesterművét.

Azt is mondják, hogy művészként nem választhatod el az életed az alkotásaidtól. Önmagadat adod, feláldozod a titkaidat, hogy mások azonosulhassanak veled. Taylor Swift kőkeményen elénekli a fájdalmát, üzen a világnak a dalaival. Kritikusan megcímzi a dalait  és nem szégyelli, hogy szenvedni látja több millió nézője vagy az az ember, aki megbántotta. Dalt írt a soha el nem mondott érzéseiről egy Stephen nevű technikus fiúnak, és elénekelte a fájdalmát, amikor összetörték a szívét. A hírnevét pedig pontosan ennek köszönheti: lerombolta a falakat, amelyek a magánéletét védik.

A Victoria pályaudvartól indulva megnéztem a Westminster katedrálist, a Big Ben óratornyát, a Parlamentet és a Buckingham palotát. Láttam őrváltást, London Eye-t, lovas rendőröket és hosszú kabátos, esernyős úriembereket. Megkerestem Pán Péter szobrát is és megsimogattam az orrát, hogy biztosan visszatérjek még arra a helyre. Minden tőlem tellhetőt megpróbáltam, hogy elvarázsolt hangulatba kerüljek. Meséket írtam a fejemben, rámosolyogtam a szembejövőkre. A Temze vizét figyelve álltam a hídon és hallgattam a skót dudást a túloldalon. De legmélyen ott dobogott az az egyetlen rövid mondat: "Egyedül vagy. Egyedül vagy. Egyedül vagy." Nem akart elhalkulni, nem csendesedett el. Semmilyen cukormáz nem fedte el azt a keserédes ízt, amely mindent áthatott.

Hazafelé a metrón zötykölődve elgondolkoztam azon, hogy talán mégsem kellene erről az érzésről írnom. Csöpögne az önsajnálattól és olyan titkokat fedne fel, amelyeket jobb lenne rejtve hagyni. Aztán a napokban beszélgettem pár emberrel, akik hasonló érzésekkel küzdenek, de nem tudják megfogalmazni a gondolataikat... És talán pontosan ez a művészek feladata. Feláldozni az életüket, hogy mások önmagukra találhassanak a műveikben. Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e leírni mindazt, ami végbemegy ott legbelül, de meg fogom próbálni. Kiengedem a történeteimet a kalitkákból, hogy megtanuljanak repülni.

"Azt hiszem, az ember csak akkor teremthet alakokat, ha előzőleg hosszan tanulmányozza az embereket, éppen úgy, mint ahogy idegen nyelvet sem beszélhetünk addig, amíg alaposan meg nem tanultuk. Mivel még nem érkeztem el ahhoz a korhoz, amikor az ember már kitalál, meg kell elégednem azzal, hogy egyszerűen elbeszélek." - Ifj. Alexandre Dumas

Moira C. xox