Álmomban egy város romjai közt találtam magam. Minden szürke volt és az egyetlen zöld felület a mezítlábas talpam alatti fű volt. Egy négyzet alakú gyepkocka. Körbenézve hamar ráébredtem, hogy a várost lebombázták és teljesen üres. Nincsen egyetlen teremtett lélek sem a közelben. Az emberek vagy elmenekültek, vagy meghaltak a támadásban. Egyre hidegebb lett és fázott a lábam. Kicsit rosszkedvűen szemléltem az elémtáruló látványt. Nem értettem mit keresek ott, legfőképpen mi dolgom van ezzel a lelombozó helyzettel? Lelépni nem akartam a fűről, így vacogva várakoztam, hátha kiderül az ittlétem oka.

Órák múlva érkezett meg a fehér öltönyös férfi, aki egy kívánatos almát tartott a kezében. Keménykalap volt rajta és furcsa cipő. Mosolyogva megkérdezte, hogy zavar-e amit látok? Erre panaszáradatban törtem ki, hogy én gyanútlanul aludni mentem és itt kötöttem ki. Egyébként sem tudok mit kezdeni a várossal, nem tudom felépíteni, minek ácsorogjak ezen a talpalatnyi zöldön?

A férfi még mindig az arcára fagyott mosollyal felémnyújtotta az almát. "Egyetlen harapás és elmúlik a látvány." Nevetni kezdtem: "Ez tiszta Mátrix. Legalább álmomban lehetnék eredetibb." A férfi arckifejezése azonban nem változott és rendületlenül felém tartotta az almát. Végigfutott az agyamon, hogy valószínüleg az az alma nem a legjobb választás, de egyre jobban fáztam és ki akartam szabadulni ebből a nyomasztó álomból. A keménykalapos idegesítő közelségbe lépett, bár a gyeptéglát nem érintette, és az arcomba nyomta az almát. "Harapj bele!" Utasított vicsorogva. "Szép lesz! Könnyű! Nem kell küzdened, nem kell majd gondolkodnod sem. Nem fog fájni! Tudsz majd pihenni és nem érzel semmit csak nyugalmat!" Szinte delejesen vonzott a tekintete. Elkaptam a kezéből az almát és beleharaptam...


Egy kertben ébredtem fel. Mindenütt furcsa virágok nőttek, és a fákról érett gyümölcsök csalogattak. A fű vakítóan zöldellett és andalító zene szólt. Belélegeztem a bódító illatokat és nyugodtan elterültem a fűben. Nem éreztem semmit. Körbeölelt a zsibbasztó tenni nem akarás. Aztán egy sikolyt hallottam. Egy asszony adott életet a gyermekének, de nem láttam semmit. Majd lovasok hangját, és kardok pengését. Senki sem volt a közelemben. Hatalmas morajlást hallottam, majd egy nehéz függöny kettéhasadását. Gyerekek sírtak az apjuk után, majd gőzgépek sisteregtek. Sóhajok, nyögések vettek körül és én nem gondolkodtam. Rabszolgák lánca csörgött és pisztolyok dörrentek el. Vonatokat hallottam és német fröcsögést. Halálsikolyokat, mégis elzsibbadva feküdtem a fűben. Menetelő csizmákat, tankokat és vadászgépek zaját, aztán csendet...sivár csendet, amit egy rádióbemondó hangja szakított meg, ahogy atomrobbanásról beszélt. Aztán egy édesanya sírását, akinek nyomorék gyermeke született. Egy férfi arról szónokolt, hogy "Van egy álma", egy másik pedig őrjöngve locsolta körbe olajjal egy éneklő gyülekezet falait. Nem éreztem fájdalmat. Minden szép volt és nem láttam semmit, csak a kertet. Pihentem és nem gondolkoztam. Könnyű volt, egyszerű és küzdelemmentes.

Halvány emlékem még volt arról, hogy milyen lehet érezni, de torz mosolyú önmagam voltam csupán...

Talán hajnali négy óra lehetett, amikor nagyot kortyoltam a valóságból és felültem az ágyban. Olyan fájdalom járt át, amelyről talán csak olvastam addig. Egyetlen gondolat lüktetett a fejemben: Ostoba indokokra hivatkozva nem gondolkozni, egyenlő az almába harapással. Előkerestem a történelemkönyvet és végigjártam a helyszíneket, amelyeknek a hangja kísértett álmomban. És éreztem! Végre éreztem! Átéreztem, megértettem... Megértettem, hogy mekkora felelősség ha az ember éppen egy talpalatnyi füvön áll! Aztán elhatároztam, hogy foggal-körömmel harcolni fogok a zöld gyeptégláért. Ahogyan én tudok. Ahogyan azt tenni kell...

Moira C. xox