Eljött életem első vizsgaidőszaka, így megkésve bár (de törve nem) észveszejtve tanulok. Azaz úgy teszek mintha. A tettetés királynője lettem. Néhány dolog azonban mégis rámragadt az elmúlt napokban. Némelyikük olyan erőteljes nyomot hagyott, hogy a következő megállapításokra jutottam: Nem jó ha a kezembe több órányi feminista olvasmány kerül. Az sem jó, ha az ember egyetemi professzora a feminista újságírás nagy szakértőjeként érdekes és gondolatébresztő előadásokat tart. Legfőképpen nem jó a feminista életszemléletű szüfrazsettek és társaik cikkeit tanulmányozni. A három együtt igencsak végzetes következményekhez vezethet.

A konyhaasztalnál ülve szeretek a legjobban beszélgetni anyukámmal. Általában a szék támlájára ülve egyensúlyozok, amiért minden alkalommal (immáron több, mint tíz éve) megkapom, hogy "ez nagyon veszélyes és le fogok onnan esni". Ha valami frucsa világnézeti pánik törne rám és éppen Magyarországon tartózkodom, ezen a fórumon biztosan kifejthetem a nézeteimet.

Fejbevágtak a tankönyvben szárazan felsorolt tények és idézetek. Az újságírás még a kilencvenes évek elején is szinte teljesen a férfi társadalom kezében nyugodott, holott a kezdetekben elsősorban nők foglalkoztak publikálással. (A férfiakat nem érdekelte az újságírás "könnyed" hangneme.) Később kialakult az az álláspont, hogy nőket nem érdekelheti a politika, gazdaság illetve semmilyen "komolyabb", "keményebb" téma. Az első női oldalak csak érzelmi illetve háztartási gondokkal foglalkoztak. Később megnőtt az igény a nők politikai tájékoztatására, a szavazati jogokért folytatott küzdelmekkel egyidőben.

Egy neves újságíró a következőt állapította meg a viktoriánus, névtelenül író újságíró hölgyekről: Egy nőtől elvárta az elit társadalom, hogy művelt, magas szinten tanult és az aktuális eseményekben jártas legyen. Illetve azt is, hogy szép legyen, megállja a helyét a háztartásban és a házasságban. A legtöbb ilyen nő halálosan unatkozott az ingerszegény környezetében, és elkezdett anoním írásokat publikálni a legnevesebb angol lapokban. Elismerést nem kaptak, bár többrendileg megreformálták a korabeli médiát: bevezették az interjú műfaját, ezzel színesebbé téve a híreket, külföldi tudósítóként dolgoztak, politikai mozgalmakról írtak stb.

Egyre jobban elborítottak a tények. Sokszor tapasztalom magam körül a nőkkel szembeni igazságtalanságot, (amelyet megpróbálok arányosan és a helyén kezelni) de egy dolog most mégis kiugrott a többi közül. Manapság az "esélyegyenlőség" korában is elvárt, hogy egy nő szép legyen, jó háziasszony, remek társ a házasságban. Illetve az is, hogy okos legyen, de ne túlzottan. A túlzott tanultság már karrierizmushoz vezet. Túl sok gondolkodáshoz, uralkodási vágyhoz, amely a családi és házi teendők rovására megy.

Egy nőnek eszébe se jusson több egyetemet végezni, kutatómunkát kezdeni, politikai kérdésekben aktívan részt venni és a gazdasági kérdéseket tanulmányozni. Persze legyen értelmes, de csak annyira, ami "még nőies". Miért? Talán félelmetes. Talán nem a klasszikus családmodell. Talán nem így lettünk tervezve. Vagy talán senkinek sincs fogalma arról, hogy mit akar, milyen mérget csepegtettek belé az évek során, vagy mi tenne igazán jót a társadalomnak...

Tehát leányok legyetek esendőek, de erősek. Szépek, de nem túlzottan. Gyerekszeretők, de más iránt is érdeklődők. Dolgozók és gyermeknevelők. Nem pénzköltők, de igényesek. Legfőképpen legyetek okosak is, meg ne is. Vagy ha mégis, akkor szinglik maradtok és jönnek a bizonyos farkaskutyák a Bridget Jonesból. (Csakvicc.)


Moira C. xox