Ott ültem azon a furcsa kék huzatú széken és szórakozottan kavargattam a teámat. Egyetlen egy mondat kavargott a gondolataimban: "Mit rontottam el?" Évekig dolgoztam fiatalokkal, láttam felnőni őket. Néhányan megerősödve nekivágtak a világnak és megépítették a maguk kis városát. Mások hatalmas lehetőségekkel végezték egy útszéli árokban. Néhányaknak alig pár szót vetettem oda segítségül, másokba belefektettem minden tudásom, minden szeretetem, mindenem, az életem.

És volt, aki minden igyekezetem ellenére is kudarcot vallott. Ekkor burjánzik el a kérdés: "Mit rontottam el?" Majd a többi önostorozó gondolat: Biztosan nem szerettem őket eléggé. Talán rossz módszerrel tanítottam őket. Túl korán kerültek ki a való életbe, nem voltak elég erősek. Nem tanítottam nekik tiszteletet. Nem beszéltem nekik a pletykálásról. Rossz példa volt előttük az életem. Talán hiteltelen vagyok előttük, mert nem éltem át mindent, amit ők. Vagy csak nem voltam eléggé hűséges vagy elérhető. Aztán egy újabb kérdés: "Miért ismétlődik meg ugyanaz a mintázat kortól, helytől, tanítótól és tanítványtól függetlenül?"

Aztán egy pillanatra megáll a kanál a kezemben. Eszembe jut, amikor egy másik tanítóval beszélgettem és hirtelen összeáll a kép. Egy ragyogó jövő előtt álló lány elhagyja a férjét, míg egy másik felkapaszkodik a drog függőség karmaiból és új életet kezd. Egy fiú ráébred, hogy érdemes másokért élni, míg egy másik naphosszatt ül és kesereg a semmin. Egy idős hölgy az utolsó lehelletével elkezdi megváltoztatni a világot, de a másik belehal az aranypapírba csomagolt gyűlöletbe. Mindegyikük tanítvány. Mindegyik kapott esélyt, mégis néhányan célba érnek, mások elesnek.

Az életben folyamatosan feljönnek akadályok, amelyek válaszút elé állítanak. Ilyenkor két kódot kapunk, vagy piros és kék pirulát, vagy fekete-fehér képvásznat. (amelyik szimpatikusabb.) Ezek a dolgok letesztelik, hogy hallgattunk-e a tanításra. Mint a témazáró az iskolában. (Talán kevésbé szemét módon.) A javunkat szolgálják, mert megmérnek, hogy könnyűnek találtatunk-e. Tükröt állítanak a legmélyebbre eltemetett sötétségeink elé, hogy változtathassunk rajtuk. És ha változtattunk, akkor újra megpróbáltatunk, hogy a változás megacélozódjon.

A tanítók tanítanak, amíg az iskolapadban ülünk. Döntést azonban mi hozunk. Megválaszthatjuk, hogy milyen irányba akarunk továbbmenni és hiába integet a mester a jó ösvényről, ha a tanonca másra vágyik. Szabad akaratunk van, szabad döntéseink. És a legfélelmetesebb, hogy a szabadságban nincs kontroll. Ott csak a tanítvány van. Meg egy ketté ágazó út...

Moira C. xox