Kicsit túl korán érkeztem az orosz órámra, így végre sikerült beszélgetésbe elegyednem az egyik csoporttársammal. Bevallom ilyen idegesítő emberrel ritkán találkozom. Mindig mindent tud, minden nyelvtani szabályt betéve ismer, lehengerlően magabiztos és a tanárok jégkockaként olvadnak el a bókjaitól. Természetesen minden lány odáig van érte. Ő pedig pontosan tudja ezt.

Ez a fiú megtestesíti mindazt, amitől hanyatt homlok, utálkozva menekülök és valamiért mégis beszélgetni kezdtünk. Aztán folytattuk. Aztán még többet beszélgettünk az óra után egy latte mellett. Annyit beszélgettünk, hogy elkéstem a következő előadásomról...

Nem egyszer írtam már nektek a sztereotípiákról, a furcsa kis dobozaimról, ahová bezárom az embereket. Talán éppen ennyi alkalommal meg is cáfoltam ezt a módszert, mert senkit sem lehet dobozba zárni. De mielőtt rossz irányba terelődnének a gondolataitok, elmesélem, hogy miért döntöttem úgy, hogy néhány falat (szögesdrótos, áramos félét) lerombolok.

Az első dolog, amire felkaptam a fejem, hogy ez a fiú nem közhelyekkel kommunikál, mint a legtöbben az egyetemen. Két perc után megmondta , hogy mi a problémám az orosszal. Aztán folytatta még három mondatnyi bátorítással. Ott kezdtem el visszavenni az utálatból. Óra után nem elhúzott, mint általában mindenki, hanem megvárt és megkérdezte, hogy van-e kedvem egy kávéhoz?

Kicsit később elmesélte, hogy miért tanul oroszul, én pedig csak hápogtam. Mint kiderült Oroszországban született és kicsi baba korában nevelőotthonba adta az édesanyja. Öt évesen került egy angol-orosz házaspár gondozásába, akik nem sokkal később Angliába költöztek. Tizenhat évesen megszökött otthonról, mert rosszul bántak vele és elkezdett dolgozni. Mindeközben szépen végezte az iskolát és bejutott az egyetemre. Hogy miért tanul oroszul? Mert szeretné megtalálni a szüleit Oroszországban. Nem tolmácsolni akar, se sznobulni, hogy ő ezt a nyelvet is beszéli. Szeretné kideríteni, hogy kik a szülei és szeretné az anyanyelvükön elmondani mindazt, ami felgyűlt benne az évek során.

Arról is beszélt, hogy hosszú ideig meg sem akart szólalni, ha emberek között volt, annyira bénának érezte magát. Soha nem jelentkezett az órákon, nem volt hajlandó előadást tartani, mert félt, hogy hibázik és kinevetik érte. Soha nem kapott bíztatást senkitől. Aztán elhatározta, hogy feláll és változtat a helyzeten. Kellhetett hozzá némi akaraterő, de tényleg megtette... (Hogy a mostani idegesítően tökéletes önmaga legyen.)

Nem tudom, hogy az árvaház alapítós vagy az újságíró oldalam hegyezte-e jobban a fülét, de abban biztos vagyok, hogy mindkettő csak nyert evvel a beszélgetéssel. A megalapozatlanul dobozolós oldalamról nem is beszélve. Avagy, hogyan könyvelhetünk el valakit az órai teljesítménye alapján? Vagy azért, mert szeretik a lányok? Esetleg azért, mert ért az emberek nyelvén? Talán magamat kellene bedobozolnom, hogy a kartonfalaim között ülve végre rájöjjek, mennyire ostoba tudok lenni néha...

Moira C. xox