Hatalmasnak tűntek a házak. Emlékszem, hogy a templom milyen sötéten magasodott a tér fölé. Mindig kakóscsiga illat áradt a közeli pékségből és a kéményből áradó fehér gőz beterítette az utcát. Feketének tűnt az iskola, ahol a nyolcadikosok könyökölve harcoltak a büfés néni melegszendvicséért. Titeket pedig óriásoknak láttalak. Csupán kegyetlen gyerekek voltatok, de én elhittem, hogy van hatalmatok felettem.

Most végigsétálva az egyetem felé vezető úton, csak nevetek rajtatok. Szánakozom. Leperegtek rólam a mérgezett szavaitok és a hazugságok, amelyekről azt gondoltam igazak. Elhittem nektek, hogy egy senki vagyok. Elhittem, hogy joggal gúnyolódhattok rajtam. Elhittem, hogy néhány iskolai jegy miatt, soha nem viszem majd semmire. Elhittem, hogy csúnya vagyok és tehetségtelen. Vagy azt, hogy örökké könyörögnöm kell, hogy az uralkodó klikkbe tartozhassam. Hogy szépnek lássatok, hogy elfogadjatok.

Mi lett belőletek ti óriások? Azt hittétek megköthetitek a szárnyaimat néhány  kegyetlen szúrással? Már csak nevetek rajtatok, ahogyan a cigarettafüstös kocsmák rejtekében alkoholizáltok és nyomorogtok. Hol vannak azok a nagy szavak? Hol vagytok ti? Mit érnek a kitűnő eredményeitek, vagy a tanárok hazug bíztatása?

Uraltátok az iskolát. Leuraltatok embereket. Talán, ha visszamentek az osztályterembe, még megemlékezhettek az utolsó sikerfoszlányokról. Elkoptatok, szürkék lettetek. A tablótokon megsárgul a fényképetek és már senki sem tudja, kik voltatok az iskolai hierarchiában.

Leráztam magamról az emléketeket is és továbbléptem, mert az élet nem áll meg a nyolcadikos búcsúbállal kislányok. A horizont nem a templom árnyékával zárul le. A lehetőségek továbbterjednek a kisváros határain. Kicsinyesek vagytok és szűk látókörűek, de nem számít, mert elfelejtettelek benneteket, mintha soha nem is léteztetek volna.


Moira C. xox