"Mezítláb sétál a puha nyári alkonyatban és a talpát végigsimítják a selymes fűszálak. Néha hátraveti a fejét és hangosan felnevet. Pörögve táncol, amíg el nem szédül és nagyot kortyol a rubintvörös pohárból. Mindenütt csilingelnek a kristálypoharak és fel-felharsan a nevetés. A zenészek lelkesen húzzák, a lampionokat meg-meglengeti a nyári szellő. Aztán a dallamok lassabbra váltanak, és ők kéz a kézben táncba kezdenek...

Mindenki csodálva nézi a karcsú derekat átkaroló szerencsést. A kipirult lányok félve kacsintanak a mellettük ülő barátokra, a fiúk sóhajtanak egyet. Az idősebbek elégedetten kóstolgatják a csokoládés trüffeleket és szabálytalan ritmusban kocogtatják a pezsgőspoharak tetejét. A fehér csipke száll a levegőben és a rózsás arc felragyogva néz az előtte álló férfira. Ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedik, a vendégsereg is élénkebbé válik és a pázsiton dobogó talpak zaja beleolvad az éjszakába.

A vasárnapi esküvői kiállításon való munkanapom után elgondolkoztam jópár dolgon. Minden kislány aprólékosan eltervezi az esküvőjét, aztán felnőnek, változnak. Sokan elvesztik a hitüket a házasságban, mások vagyonokat rááldoznak a nagy napra. A kiállítás azonban rádöbbentett, hogy mennyire üres és pénztárca függő lehet ez a nap. A kifutón végigvonuló modellekről lógott az árcédula, a kiállítók pénzéhes arccal bizonygatták, hogy számukra minden pár különleges. Én pedig a falhoz lapulva sóhajtottam: Mintha az elegancia és kifinomultság pénzzel megvásárolható lenne! Mintha egy napra átváltozhatnának valaki mássá. Mintha az előtte lévő együttélés nem borítaná fel a házasság lényegét, és mintha az édes meglepetéseket tervezni lehetne.

Az apróságok, a személyesség és a pénzzel nem megvehető dolgok aranyozzák be az életünket. A lassú sétálás, a kávé tetején lévő krémes hab, a
napfény és az utcazenészek. Mi mindent gyorsan, betervezve, megszervezve akarunk. Mindent kézben szeretnénk tartani, ahelyett, hogy hagynánk az életet a maga medrében csendesen csordogálni. Mintha lenne egy kvóta, amelyet teljesítenünk kell a halálunkig, mintha bárki megmondhatná mi tesz bennünket boldoggá. Feláldozzuk a reggeleinket, a nappalainkat, az éjszakai álmainkat, az ünnepeinket és gyászunkat. Azt mondogatják, hogy nincs rá idő, nincs rá szükség, nem lényeges, nem engedheted meg magadnak. Fel kell állnod, tovább kell menned, meg kell oldanod, fel kell nőnöd. Kell, kell, kell...

Mosolyogj, legyél gyönyörű, az esküvődön fodrásznál kezd a napot és kényelmetlen cipőben toporogj egész nap. A vőlegényedet hozd frászba a sok elvárással és ostoba lézerfényes DJ szolgáltasson zenét a bulin. Egyetlen percig se tudd élvezni a napot, mert idegeskedsz, hogy minden rendben legyen. (Mintha bárki megszabhatná, hogy mit jelent a "rendben levés") Jobban be legyen táblázva a napod, mint a miniszterelnöknek és kényszervigyorral az arcodon állj egy autó előtt, amíg a fotós megörökíti az "életed legszebb napját". Aztán nagyot sóhajtva lerúgod a cipőt, pár év múlva egy fényképen mutatod, hogy valaha voltál ilyen vékony is. A férj már régen nincs meg, a pénzeddel pedig megvettél magadnak egy tökéletes napot. Meseszép az álomgyár, igaz?

Moira C. xox