Elvarázsolva ébredtem, egy ismeretlen dallamra amely mindent áthat körülöttem. Belélegzem, átélem, hagyom hogy elsodorjon, vezessen, átformáljon. Történeteket mesél, huncut vicceket, néha megkocogtatja a vállam és egy újabb képet tár elém. Kiborítja a kávémat és türelmetlenül toporogva követeli, hogy írjak végre. "Itt az idő! Itt az idő, újra írni." - súgja halkan és határozottan a képernyő elé terel.

"Momo csendben becsukta az ajtót és leült az ágyára. Két ujja közé csippentve morzsolgatta az ágyterítője hímzéseit, ami a sötétkék összes árnyalatában pompázott. Még a felületes megfigyelőknek is feltűnt volna, hogy Momo szobájában minden sötétkék volt. Sötétkéken pompázott a cseresznyefa ablakkeret, a valaha babarózsaszín függöny, a játék babák hajkoronája, a filctollak az asztalon, sőt még a szebb napokat látott fikusz is a polcon. Momo csendesen gubbasztott az ágyon és kék haja lágyan omlott a paplanra, eltakarva a komor ráncokat homlokán.

A régimódi falióra hangosan ketyegett. Kint néhány madárka dalolászott, Momo szerint hamisan.  Határozottan rossz kedve volt, és ilyenkor minden hamis, görbe, kusza és bosszantóan hangos volt számára.

Tízpercnyi, mogorva hallgatás után, a kislány felállt az ágyról és kisimítgatva gyűrött szoknyáját a polchoz lépett. Az ilyen borús napokon egyetlen gyógyírt ismert; a buborékfújót. A buborékfújó egy kerek, és érdekes módon, aranyszínű kis üvegcse volt. Az üveg domborodó hasán pedig kacskaringós írás hirdette, hogy : „ ÁLOM BUBORÉKOK!” . Momo élvezettel hallgatta a kis pukkanást, miközben kihúzta a parafa dugót. Amikor az üvegcse szája szabaddá vált, ezernyi buborék kacagva, kergetőzve kiszabadult. Hencegő sivítozásuk betöltötte a szobát. Momo felhős arcán átfutott egy aprócska mosoly. Elkapott egy bizonytalanul billegő, halványlila gömböcskét és óvatosan ráfújt. Fahéj és orgona illat töltötte be a levegőt.

Pár perccel később csendesen lépdelt a hűvös, harmatos erdőben. Az orgona illat áthatotta az egész rengeteget. A napfény pajkosan táncolt a faleveleken, és a virágok boldogan nyújtózkodtak az utolsó őszi napsugarak után. Olyan csendes volt az erdő, mintha már álomra hajtotta volna a fejét.

Elhaladt a nagy fenyő alatt, megsimogatta az öreg kérgét, és szétmorzsolt egy tűlevelet az ujjai közt. Megint beleszippantott a levegőbe. Az orgona illat még erősebb lett. A faágak recsegtek a kék topánja alatt, és néhány bogár röpdösött körülötte.

A sűrű rengeteg ritkásodni kezdett, és egy zöldellő tisztáshoz ért. A tisztás közepén egy gyémántosan csillogó tó partján egy aprócska faház állt. A kéményből hívogatóan kanyargott felfelé a füst, s az ablakban lévő napraforgók barátságosan sárgállottak.

Amint megérkezett, különleges jelenet tanúja lehetett. Egy nyurga fiú éppen egy vörös szeplős kislányt kergetett. Csakhogy a fiú minkét lába tótágast állt, míg a kislány a földön szaladt. Momo elmosolyodott és futni kezdett a tisztás szélén álló faház felé. A fiú és a lány a nevetéstől kipirultan integetett neki.

-          Szia, Amira- nyitott be a nyikorgó faajtón Momo.

-          Szia, drágám – hallatszott valahonnan távolról egy csilingelő hang. Olyan volt, mintha a szél susogott volna egy kéményen át.

-          Merre vagy? – kérdezte Momo, elhaladva egy ember nagyságú akvárium mellett, amiben fánkok úszkáltak. Kicsit visszafordult és jól szemügyre vette a szokatlan látványt.

-          Amira! Miért úszkálnak fánkok az akváriumban? –kérdezte nevetve.

Válasz helyett a ház végében mozgolódás támadt, és hirtelen, mint a forgószél megjelent egy csöppnyi, orgona illatú, mosolygós nő. Olybá tűnt, mintha egy nevető forgószél töltötte volna be a szobát.

-          Ó drágám – legyintett és szétszórtan beletúrt a hajába. Ez Artúr és Maja iskolai kísérlete, azt hiszem. Az öreg Regorg biztos benne, hogy a szélfiaknak tudniuk kell fánkot úsztatni. Hiába mondogatom neki, hogy ma már nem korszerű az ilyesmi. Talán a nagyanyáink idejében még szükség volt erre a tudásra, de manapság ezt egy jobb háztartási gép is megcsinálja.

-          Mi szükség van arra, hogy a fánkok ússzanak a vízben? – ráncolta a homlokát Momo. Mindig meglepték az erdő mélyén lakó szélfiak. Mindent másképp csináltak, mint a többiek. Máskor ünnepeltek, máskor sírtak, máshogy öltöztek, s másban lelték örömüket.

-          Drágám, milyen kérdés ez? Természetesen azért, hogyha szabadon eresztjük őket, ne süllyedjenek el! – nézett szemrehányóan Amira – Csak nem gondolod, hogy magára hagyjuk őket taníttatás nélkül? A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy az ő felelősségük ez a néhány fánkocska.  Ha nem tanítják meg őket úszni, hát elsüllyednek."

Moira C. xox