Ma ismét elgondolkoztam a Rousseau féle "Vissza a természethez." gondolaton. Mintha az emberiség bekebelezné a természetet és teljességgel elfelejtené a szépségét, értékességét és titokzatosságát. Mintha félnénk tőle, mert kiszámíthatatlan, megzabolázhatatlan. Egy lélegző anyag, amelyről alig tudunk valamit. Egy ijesztő varázslat, amelyhez talán csak az Alkotóján keresztül kerülhetünk közelebb.

Micsoda kezek formálták a sziklákat és a fák rücskös kérgét? Mely gondolat találta ki a virágok illatát és színét? Belegondolhat-e halandó a természet örök körforgásába; a nedves földön elhaló levelekbe és az azokból újra felfakadó életbe? Megérthetjük vajon a vizek zúgását és a tenger örök énekét? A búskomor pára-dalt, amely egyre csak szólongatja az ismerőit.

Azt gondoljuk, hogy minden felett állunk, hogy mi vagyunk a teremtés csúcspontja, mégsem értjük meg az Alkotó gondolatait. Azt mondjuk minden a miénk, pedig csak ajándékba kaptuk. Használatra, hogy gyönyörködjünk benne, hogy továbbajándékozzuk a következő életeknek.

Milyen szobrász faragta ki a hegyláncokat és ki festette feketére az éjszakai égboltot? Milyen művész volt, aki megrajzolta a levelek erezetét és a halak pikkelyét egyenkét a helyére helyezte? Milyen palettáról keverte ki a folyók türkiz vizét, és a szeder sötét levét? Milyen hatalom irányítja a szelet, és milyen erő mozgatja a Föld kéreglemezét, hogy a mélyből kitörő tűz mindent beborítson?

Félünk tőle és vágyakozunk utána. Az emberiség egy gyönyörű kertből indult el az évezredes körforgására. Sokan elhagyták már a földet, és a testük visszatért a porba, mások most születnek, felsírnak, hogy továbbgördítsék az idő kerekét. Mely ember tudhatja mikor áll meg ez a kerék? Mikor lesz az utolsó lélegzete az erdőknek? Mikor harsan fel az Alkotó hangja, hogy visszakérjen minden, amit nekünk ajándékozott? Lesz-e idő, amikor halandó tisztel halandót és mikor mindannyian együtt dicsérik az Alkotót?

Moira C. xox