Filozófikus és kissé dekadens hangulatba kerültem a sok lázcsillapítótól és Hemingway könyveitől. Nézzétek el nekem, vagy gondolkozzatok el rajta. Paradicsomokat jobboldalt találtok, csinos lila kis zacskókba csomagolva, ha dobálózni lenne kedvetek. A felolvasás után sietnem kell, így sajnos nem dedikálok. A szivarfüsttől kérem kíméljetek! Köszönöm!

Az ember naggyá akar válni az élete során. Nevet akar szerezni, kiharcolni a figyelmet, csodálatot és elismerést. Azt gondolja, hogy a visszajelzésektől válik valakivé. Azonban ennél több is motiválja az emberiséget. A halhatatlanság utáni elkeseredett hajsza. A célszalagot pedig csak kevesen szakítják át. Kevesen hagynak maradandó lábnyomot a földön. Sokakra pedig senki sem fog emlékezni és az unokáik már a nevüket sem ismerik majd.

Halhatatlanság. Dicsőség. Ismertség. Amikor az utánad következő generációk áhítattal súgják a neved, és nem értik, hogyan hozhattál létre valami olyan csodálatosat és rejtélyeset. A festők perspektívája, a zeneszerzők dallamai, az írók mély gondolatai, a filozófusok megfigyelései és a teológusok meglátásai. Évszázadokkal később csak önbizalomhiányosan legyintünk, hogy már mindent megalkottak az előttünk élők, és ránk csupán annyi maradt, hogy az ő szikrájukra építkezzünk. Mégis örökké szeretnénk élni. Mégis azért küzdünk egy életen át, hogy nyomot hagyjuk magunk után a földön.

Az ember halhatatlan. A lelke legalábbis mindenképpen. A Földön leélt és gyorsan elrepülő élet, pedig csak az árnyéka az örökkévalóságnak. Egy néhány évtized, amely alatt alkothatunk, szerethetünk, dolgozhatunk és sírhatunk. Azt gondolja az ember, hogy a pénz tesz halhatatlanná, vagy egy szenvedélyes szerelem, talán a siker. Egyesek szerint kőkemény munkával elérhetjük, hogy megemlékezzenek rólunk. Emiatt egy iroda falai között, idegesen rohangászva töltik el azt a néhány rendkívüli naplementét, amelyet kioszt az élet egy embernek.

De miért akar az ember halhatatlanná válni, amikor már az? Érdekes kérdés, igaz? Mintha azt gondolnánk, hogy ha nem veszünk tudomást az örökkévalóságunk tényéről, akkor létrehozhatunk egy lombikbébi-halhatatlanságot önmagunknak. Meghatározhatunk egy másik örökkévalóságot, körbeírhatjuk és elnevezhetjük. Aztán ostoba mérgezett egerekként kergethetjük a délibábot.

Azonban legalább művészekként az lenne a dolgunk, hogy mindent megkérdőjelezzünk. Megbélyegezzük a hamis halhatatlanságot, átvilágítsuk a sötét zugokat és rámutassunk a szürreálisnak tűnő tényekre. Ugyanis igenis örökké fogunk élni, és az itt töltött pár évtizedünk csak arról szól, hogy megválasszuk, hogy hol és milyen társaságban, valamint hogy felnyissuk azoknak a szemét, akik egy véget nem érő labirintusban vergődve hajkurásszák a már bennük lévő halhatatlanság szellemét.

Moira C. xox