Elérkezett a várva várt tavasz, amikor illatozó nárciszok nyílnak mindenütt, amikor a fű igazi angol-zöld lesz, amikor mindenki vékony kardigánban sütkérezik a napsugárban és amikor a furcsa angolok a szökőkutakban ugrálnak csurom vizesen, a mindössze tizennyolc celsius-ban. Az angol egyetemeknek hála, az eddig kávézókban töltött időmet, most egy hónapig itthon tölthetem, ugyanis itt merőkanállal osztják a szüneteket. Persze ne aggódjatok, a félig bukás orosz nyelvből és a leadandó hat cikk árnyéka még mindig ott lebeg a fejem felett.

Kislánykoromban rendszeresen magam köré tekertem a takarómat, felvettem egy szép blúzt és egy kalapot és eljátszottam, hogy egy tizennyolcadik századi hölgy vagyok. Később egy egész szekrényem volt telis tele kellékekkel. Ruhák, ékszerek, játékpisztoly, cipők. Ugyanis nem csak leírni, hanem átélni is akartam a történeteimet, és az a pár óra felhőtlen játék olyan volt, mintha beléptem volna a képzeletembe. Volt lovam és arctalan szobalányom, meg titkos (és láthatatlan) hercegem, aki táncra kért. Voltak gyémátjaim, tragédiáim, kitalált holdvilágom és szupertitkos küldetéseim. Néha könyvek főhősnője voltam, vagy átírtam a történeteket a saját ötleteimmel. Soha be nem vallottam volna, de egészen sokáig játszottam színházasdit a szobámban. Aztán egy nap ráébredtem, hogy a való életemet kellene élnem, nem a kitaláltat, tehát összecsomagoltam az összes ruhát, kelléket (az ékszereket nem) és elajándékoztam őket.

Gondolkoztatok már azon, hogy mennyire könnyű felvenni és eljátszani egy szerepet a hétköznapokban? Legfőképpen, ha az ember halálosan unatkozik, vagy el szeretné terelni a figyelmét az igazán fontos dolgokról. Egyszerűen ráérezni, hogy a körülöttünk lévő emberek milyennek szeretnének látni, aztán játszani kifulladásig. Megmutatni egy oldalunkat, amit megszeretnek, majd becsempészni pár édes hibát. Vagy eljátszani, hogy tökéletesek vagyunk, hogy annál nagyobb legyen a fájdalom, amikor kiderül, mégsem. Elképesztő, hogy mennyi ember játszik egy életen át.

Csakhogy, amíg a takaró-szoknya és a legyezők ártalmatlanok voltak, addig a való élet már nem az. Hiába mondogatják, hogy színház az egész világ, mi nem színészek vagyunk. Nem kell magunkra öltenünk semmilyen szerepet, nem kell maszkot húznunk, sem más beszédstílussal kommunikálnunk. Legfőképpen nem kell hangosabban beszélnünk, mert nem ezrek előtt játszunk, a buszon utazók pedig nem a közönségünk és az egyetem előadója sem díszlet. Ez nem egy film, sincs forgatókönyv, sem kamera és Oscar-díj sem jár egy meggyőző alakításért. A tét az önámítás és mások félrevezetése. Érzések, vélemények, kapcsolatok és barátságok, sokszor házasságok vagy életutak.

Soha nem gondoltam, hogy a flörtölés hiba lenne. Bizonyos szinten és személyiségtől függően az emberbe kódolva van az ilyesmi. A kérdés csak az, hogy a flörtölő ember mennyire tudja kontrollálni ezt a belső késztetést. Mikor lép túl a határokon és mikor helyezi inkább a másik embert előtérbe. Hiába mondogatod, hogy 'én ilyen vagyok', amikor a játszadozásoddal megbántottál valakit. A flörtölés függőséget okoz, mint a szerencsejáték. Minnél nagyobb a tét, annál jobban magához láncol, de az öledbe dőlő pénz csak nyomorba dönt, mert egyáltalán nincs rá szükséged. Egy egész életen át játszhatod a színházasdit, hogy a végére a közönséged egyetlen tagja se tudhassa, hogy ki voltál te valójában. A kérdésem mindig az, hogy megéri-e hazugságban, egy halom összetört cserépszíven üldögélve élni? Vagy talán itt az ideje átadni azt a kormányt annak, aki tudja a helyes irányt...

Moira C. xox