A változatosság kevéért zuhog az eső én pedig még a kisujjamat sem szeretném kitenni a házból. Az iskolai munkáimon dolgozom, teázom és néha elmélázom. Tegnap mentek haza a szüleim, akik egy hétig kijöttek látogatóba Angliába. Izgalmas és néha ijesztő tervekkel tértek haza, engem pedig ismét megszállt a kalandvágy. Nem tudom miért találták ki a kötelező és hosszú évekig húzódó oktatást, de néha szívesen elszaladnék előle. Addig is beérem a képzeletemmel és meggyőzöm magam, hogy érdemes kitartani, ahhoz, hogy elérjem, amit akarok.

Trisztánt könnyű felismerni, mivel minden nap sötétkék csíkos pulóvert és egy nagy kötött, piros sálat hord. Ő az, aki még napfelkelte előtt, vidáman fütyörészve végigkarikázik a móló mellett és nem bánja, ha a sós tengeri szél összeborzolja a haját. Megbízhatóan, minden reggel elfordítja a hatalmas kulcsot a rozsdás zárban, bár néha olybá tűnik, mintha az ajtó még nyújtózkodna kicsit, mielőtt beengedné a fázós vendégeket.

Trisztánt mindenki ismeri a tenger mellett fekvő halászfalucskában. Különcnek tartják és összesúgnak a háta mögött, de a főztjét és a forró tea különlegességeit azért szeretik. A hatalmas faajtó fölött lógó cégér egy éhes tengerészt ábrázol, aki vörös fejjel vigyorogva döfi a villáját a tányérján fekvő halba. De nem csak a cégéren trónoló tengerész élvezi ennyire az ételeket, hanem a kisváros minden lakója. Reggelente cukorszirupos vagy áfonyás palacsinta várja a törzsvendégeket és Trisztán mindannyiuk apró bogarait jól ismeri már. Az egyikük teát kér mellé, a másikuk áfonyalikőrt. A harmadik morcosan berzenkedik, ha a kedvenc kockás pokróca nincs odakészítve a székre, mások pedig szeretik ha a hajnali napsugár besüt az ablakon, így a függönyök szigorúan félrehúzva pihennek.

Senki sem tudja hol lakik Trisztán. Azt sem tudják honnan jött, vagy hogy mikor érkezett. Egyszer megjelent, elfordította a rozsdás kulcsot a nyikorgó faajtóban, kitárta az ablakokat és kiakasztotta a cégért a ház elé. Tudják róla, hogy szeret olvasni és gyakran nekimegy a sétányon magasodó fáknak, amikor belemerül egy könyvbe. Azt is tudják róla, hogy fél a tengertől, így soha nem hajózik ki, bármennyi ajánlatot is kap egy fergeteges sétahajózásra. A nénik azt pletykálják, hogy összetörték a szívét ezért jött a kisvárosba, és néhány kislány sóhajtozva azt feleli, hogy ő bármikor szívesen meggyógyítaná azt a szívet.

Trisztán nagyon csendes és az orra mindig kicsit piros a hideg északi széltől. Ha egyszer beszélni kezd, mindig kalandos utakról mesél. Indiai elefántokról és gurukról, afrikai ékszerekről és gyümölcsökről, karcsú tengerjárókról, múzeumokról, ahol ezernyi és ezernyi műalkotást őriznek, királyokról, királynőkről, huncut koboldokról és tündérekről. Ilyenkor körégyűlnek a hallgatói és szájtátva utaznak Trisztán képzeletének szárnyain. Aztán esténként morogva összeszedelődzködnek, megbökik a kalapjuk szélét és hazaindulnak. Trisztán a helyére tolja a székeket és leporolja az asztalokat, majd huncutul mosolyogva elfordítja a rozsdás zárban a hatalmas kulcsot és fütyörészve elkerekezik a móló mentén az éjszakába.


Moira C. xox