Emlékszem kis buta fejjel, mennyire nagyon utáltam. Szinte sírva könyörögtem a szüleimnek, hogy nem akarok elmenni. Az sem segített persze, hogy az anyukám részletesen elmesélte a szűk csipkenyakú ruhájában való több órás szenvedése minden kínját. Az apukám dörmögve megjegyezte, hogy ő szerette a klasszikus zenét is gyerekkorában.

De én olyan kis ostoba voltam még és a szüleim fiókjába elzárt, illegális Spice Girls kazetta izgatta a legjobban a fantáziámat. Az elzárás oka pedig ugyanaz volt, mint a Barbie babák és a brazil szappanoperák hosszas hiánya az életemben. De ne aggódjatok, nem volt cseppet sem siralmas a gyerekkorom, csak visszanézve nagyon-nagyon vicces elsőszülöttnek lenni egy öt gyerekes családban.

Tehát el sem tudtam rosszabbat képzelni annál, mint hogy a világ legjobb nagyszüleivel egy mesés, szabadtéri Beethoven koncertre menjek. Szépen megfésülködve és felöltöztetve, érdeklődést színlelve topogtam végig a martonvásári emlékparkon, (amely nem mellesleg, később a szívem legkedvesebb parkja lett...) és határozottan felvidultam, amikor a nagymamám a kezembe nyomott egy chipszes zacskót, amit nem kellett megosztanom a testvéreimmel.

Nos, próbáljatok meg egy ostoba, zörgős chipszes zacskót kinyitni egy Beethoven koncert közepén, ahol a hegedűk mellett még a légy zümmögést is hallani lehet! Kínzás, én mondom kínzás! Az addig elfogultan mosolygó öreg nénik, akik azt gondolták, hogy milyen kiváló kis unoka vagyok, hirtelen szigorú és cseppet sem kellemetes pillantásokat lövelltek felém. Tisztán emlékszem, hogy a nagymamám kínosan feszengeni kezdett, amikor az előttünk ülők nyomatékosan hátrafordulva figyelmeztettek, hogyha nem hagyom abba a zörgést, ők bizony nem állnak jót magukért. Abbahagytam.

Aztán megtörtént a varázslat. A zenészek hirtelen belekezdtek a legédesebb, leggyönyörűbb melódiába, majd a fák között, addig némán megbújó madárközönség trillázni kezdett. Mintha a természet egy improvizációs gyakorlattal, kiénekelte volna a lelkét, ahogyan Beethoven géniuszát hallgatta. Az egész közönség valami sokkal magasztosabb szférába repült, mint amire a jegyük szólt. Azon a napon értettem meg a zsoltáros szavait, amikor a tapsoló fákról és a harsogó tengerekről ír. Soha olyan zenét nem hallottam még és azóta is mélyen él az emlékezetemben, ahogyan a madarak harmóniában énekeltek a hegedűszóra.

A nagymamám fél óráig bökdösött a vastaps után, hogy hallottam-e a madarakat? Én pedig nem akartam felállni a székemről. Azon a napon beleszerettem a klasszikus zenébe, a parkba, a színpadba és a hegedűkbe. Sok évnek kellett eltelnie addig, amíg a Spice Girls-t felváltotta a Carmina Burana, de az alapot az a pár hangosan trillázó madár vetette. Tehát, ha alkalmatok van rá, mindenképpen vegyetek egy jegyet a martonvásári Beethoven koncertre. Nem fogjátok megbánni, kivéve ha chips-re fáj a fogatok...

 


Moira C. xox