Mindig érdekelt, hogy mit hoz ki az emberekből egy-egy megkezdett történet. Egyeseknek teljesen elkalandozik a fantáziája, másoknak azonban apró részletességgel megjelennek a titkok... Ezer éve meghirdettem egy kis pályázatot, mert kiváncsi voltam, kinek milyen folytatás jut eszébe. Lássuk az eredményt...

"A tükör ezüstös kerete megcsillant az ablakon beszűrődő őszi nap fényében. A kertben dideregve kristályosodtak a levelek és néhány eltévedt cinege hernyókat  keresgélt a virágágyások fekete földjében. Azt gondolhatnánk, hogy ez sem volt különlegesebb nap a többinél, ámde ez hatalmas tévedés lenne. Ez a nap ugyanis nem lehetett volna ennél rendkívülibb.

A fekete, és szigorúan cukor és tej mentes, kávéját szürcsölgető nagypapa, két perccel azután, hogy elolvasta a vezércikket a reggeli  újságban, szélütést kapott és azon nyomban, nyolcvanhárom évesen elhalálozott. Azonban egészen tizenegy óráig nem találtak rá, mivel a család megszokta, hogy az öreg nyugalomban szereti tölteni a reggeleit. "Innentől végső nyugalomban", jegyezte meg szellemesen az unokája a nappaliban ücsörögve. Az örökké ideges és fekete karikás szemű édesanyja akkorát ugrott erre a szemtelen megjegyzésre, hogy feldöntötte az antik vázát az ajtó mellett. S mintha a sors pontosan megírta volna a forgatókönyvet, az antik váza sötétkék cserepei között egy világháborús pisztoly hevert. Az unoka kíváncsian utánanyúlt, amikor az édesapja hatalmasat kiáltva elrántotta lányát a váza földi maradványaitól.

Ezt a váratlan jelenetet követve a három fős család gyanakodva méregetni kezdte egymást. Az apa a lányát, a lány az apát, az anya a férjét majd a lányát, aztán a reggelizőben még mindig ott terpeszkedő nagypapát..."

"Vajon mit kereshetett ott az a fegyver? Még fontosabb kérdés azonban: kié, s ki tette oda? Mindenesetre - ha nem is a nagypapa ügyében - gyilkos fegyver volt, minderről az oldalán található vérfoltok árulkodtak. Ítéletet mondani korai volt, s lehetetlen; mindhárom arcra élethű döbbenet ült ki. Persze a gondolatok magjait már mindhárman elhintették fejükben, mindössze annyira vártak, hogy megbizonyosodjanak dolgukban. A lány apját okolta, sosem volt jó kapcsolatuk egymással, és egyébként is, miért szólt volna rá, mikor hozzá akart érni a pisztolyhoz? Az anya túlzottan félt férjétől, mintsem kimondja gondolatait, ám legbelül mégis őt találta bűnösnek. Az apa már magában fogalmazta a védőbeszédét - saját magának természetesen. 

Mint az várható volt, kevéssel az nagypapa halála után a rendőrség házkutatást tartott a házban a véres pisztoly miatt. A bíróságon parázsviták követték egymást, mindenki mondta a magáét, próbálta lerántani a másikat a sárba. Az egykor volt boldog család aznap darabjaira hullt. Az anya és lánya maradtak a városban, az apa elköltözött, többé nem látták egymást. Később kiderült, hogy a fegyveren található vér nem az övék. Elképesztő, mi mindenre képes egy ember azért, hogy magát védje. Családokat szétzúz a büszkeség, a mai napig. Az emberiség pedig soha nem tanul a hibáiból. Így lesznek szerelmes párokból ellenségek, családokból idegenek egymás számára." Szerző: Fruzsi, 14

"Az anyán végig süvített a hegyvidékek jeges fuvallatta. A lába majdnem kicsúszott alóla, csakhogy meg tudott támaszkodni az ajtófélfába. A pisztoly ismerősnek tetszett neki. Kislánykorában látta, miként tisztogatja apja a fegyvert, miként törölgeti, mint egy becses aranyrudat. Délutánonként miként dajkálta, negédes szavakat súgott neki. A szemében könnyek gyűltek, minden eszébe jutott, a múlt emléke nem maradhat fedett.
Édesanyja akkor halt meg, mikor ő még kislány volt. Apja mindig azt mondta neki, hogy baleset érte őt. De ő tudta, tudta, hogy nem így volt. Az apja öltem meg.

A férje a vállára tette a kezét, és kérdezgette. Nem, nem mondhatja el nekik, hogy egy gyilkos az apja. Oly sok éven át őrizte a titkot. Még az apját sem kérdőjelezte meg. Meg tehette volna, de ő csak gyermeki képzelgésnek tudta volna be az esetet. Viszont ő látta, látta, miként üti meg anyját az apja, miként serken vér a szája szélén. Elbujt a szellőzőben, onnan nézte végig. A fülét is befogta a hangos üvöltözéstől. Zokogott, meg akarta védeni anyját, de tudta, nincs beleszólása. Nem tudta végig hallgatni, inkább visszamászott a szobájába. Aztán még órákon keresztül hallgatta a kiabálást. Az apja üvöltözve ment el otthonról. Késő este tért csak haza. Álmaiból riasztották fel a könyörgések. Az anyja könyörgött. Bebújt a szellőzőbe, és látta, ahogy anyja térdel az apja előtt, és az miként rángatja hajánál fogva, míg a másik kezével egy pisztolyt tart a fejéhez. Elsütötte a pisztolyt. Az anyja úgy dőlt el, mint egy darab fa. Vértócsa örvénylett anyja teste körül. A szeme elé kapta a kezét. Egy sikoly tört fel a torkából, de visszafojtotta.
Annyi év után az emlékek megrohanták, és az akkor elfojtott sikoly a felszínre tört belőle. Az apa és lánya ijedten néztek egymásra. Az anya könnyek közepette felkapta a pisztolyt, kirohant vele az udvarra, megfogta a fészerben álló poros ásót, és hevesen ásni kezdett. Apa és lánya rohant utána. Férje kérlelte, mondja el, mi történt, de ő csak ásott és ásott, egyre mélyebbre. Nem nyugszik meg addig, míg el nem tünteti.

Órák teltek el, mire a temetkezési vállalattól kijöttek a nagypapáért. Két nap múlva végső fekhelyére helyezték. Lánya mélyen magába zárkózott, és nem szólt egy szót sem. Még a férjének sem mondta el, mi váltotta ki belőle a heves reakciókat. Ő tudta, ha akarja, úgyis el fogja mondani. A múlt maradjon a múltban, mélyen földel fedve." Szerző:Barbee, 21.

PS: Mindkét lánynak nagyon gratulálok. Egyben pedig elnézést kérek minden olvasómtól a mosolyszünetért, de sajnos nincs magyar billentyűzetem és évekbe tellik megtalálnom az ékezetes gombokat. De dolgozom az ügyön. Legyetek jók ha tudtok.

Moira C. xox