Másfél óráig zötykölődtem azon a buszon. Útközben besötétedett és a mellékutcákon cigiző bangladeshi fiatalok gyanakodva méregettek, amikor a busz megállt az egyik pirosnál. Határozottan egy szocio-drámára kezdett hasonlítani a helyzet, és bizony megfordult a fejemben, hogy egydüli utasként talán elrabolt a buszvezető...

Első körből rájöttem, hogy a türelemmel komoly gondjaim vannak. Ahelyett, hogy az ingyenes városi körutat értékelném, azon duzzogok, hogy későn érek haza. A saját házam minden apró zugát ismerem már, tehát nem sok izgalmat rejteget. Azonban a bangladeshi negyed a sok idegen felirattal, neon fényekkel és ismeretlen öltözködési divattal annál többet. Ez a félelmetesen idegen világ, kanyargós út a sötétben, villogó szemű emberek az ajtóban és egy koszos arcú kislány az utcasarkon mind emlékeztettek arra, hogy nem a végállomás a lényeg, hanem az oda vezető út, az emberek akikkel találkozunk, a kiszámíthatatlan események és a néha ragadósan koszos helyzetek. Másfél órába került, hogy kiszakadjak a sznob egyetemi világom gondolkozásmódjából és visszatérjek az emberekhez. Azokhoz, akik koszos negyedekben élnek. Azokhoz, akik között felgyorsítva halad át a busz. Azokhoz, akiket csak az ablakon keresztül bámulok.

Másodkörből ráébredtem, hogy nagyon utálom ha megmondják nekem, hogy mit csináljak. Nem szeretem ha hülyének néznek. Azt sem, ha nem engedik a saját hibáimat elkövetni. Legfőképpen azt nem, ha bűntudatot keltve próbálnak kontrollálni. Hiszen mi sem könnyebb, mint hamis felelősségérzettel manipulálni valakit. Hiába javasolták volna, hogy a szocio-kéjút helyett válasszam a megszokottat, bennem már buzgott a kalandvágy. Ha valaki netán arra hivatkozott volna, hogy veszélyes lehet, valószínüleg féltem volna, de akkor is ezt a járatot választottam volna. Néha annyira féltjük az embereket a veszélytől és a hibáktól, hogy nem engedjük nekik, hogy végigjárják a saját útjukat. Azt hisszük megvédjük őket, közben csak elzárjuk őket a való élettől. Óvjuk őket az eséstől, a fájdalomtól, a csalódástól, de nem engedjük őket megerősödni sem, élni sem, lélegezni sem.

Huszonegy éves fejjel kezdek rádöbbenni, hogy mennyire keveset láttam még az életből, mégis sokszor koravén vagyok. Annyira vigyáztam, hogy ne kövessek el hibákat, hogy néha elfelejtettem élni. Egyesek örülnének, ha mások hibáiból tanulnának..én annak örülnék, ha néha nem tanulnék belőlük. A barátaim azt mondják vannak elveim, és ez jó. Irigyelnek. Néha pedig együtt nevetünk, amikor kiszól belőlem a hatvan éves. Az elvek jók. A határvonalak is jók. Kellenek, hogy az ember értelmes életet élhessen. De vannak dolgok, amit nem szabadna megszabni. Kit szeress, melyik országban élj, milyen karriert építs, milyen családmodellt kövess. Nem szabadna bűntudatot éreztetni, mert egy lány rövid hajat vágat magának, sem azért, mert nem tanult meg főzni. Vannak, akik nem Magyarországon akarnak élni és halni, mégsem felelőtlenek és vannak akiknek nem hoz boldogságot a megszokott rend.

Céltudatosan élni kiváltság. De folyamatosan a célkeresztre koncentrálni hatalmas hiba. Néha csak lélegezni kell, csodálni a kilátást és kinyújtóztatni a végtagjainkat a sok vezetés után. Dicsőséges dolog elérni a célt, de a folyamat, ahogyan csiszolódunk, tisztulunk, tanulunk és fejlődünk, az az igazi dicsőség. A kiváltság pedig a szobrász, aki egy koszos kis agyagtömbből megformázza az arcvonásainkat és pontosan tudja, hogy mi lesz belőlünk. Nekünk néha elég csak csendben felülni a buszra...

Moira C. xox