Amikor mindhárman (Nézz rám, Szépség te avas, poros gondolat) elhatároztuk, hogy írni fogunk a gyengeségeinkről, vagy hogy mit gondolunk a külsőnkről, egyszerűnek tűnt az ötlet. A többiek már régen megírták a legőszintébb, legértékesebb bejegyzéseket, amíg én küzdök a témaválasztással. Aztán rájöttem, hogy ugyan hosszú időbe tellett elfogadnom, hogy soha nem leszek vékony, és talán mindig küzdök majd a bőrömmel, és néha legszívesebben lecserélném a fejem a nyakamon, a legnagyobb gyengeségem nem a külsőmmel kapcsolatos. Azt a flegmatikus énem lerendezte azzal, hogy megváltoztathatatlan, se nem nagyon csúnya se nem nagyon szép. Talán pont jó, olyan amilyen én vagyok. Igyekszem karban tartani és hálát adni érte. Tehát valami olyasmiről fogok írni, ami számomra sokkal mélyebb, talán bevallanom is nehéz önmagamnak.


Egy embernagyságú kalitkában ezernyi papírmasé madár száll. Mindegyikre írtak valamit. Fekete tintával, vagy kékkel. Néha pirossal. Néhányat könnyű elolvasni, a többihez azonban közelebb kell hajolni, hogy az ember lássa a betűket. Ezernyi madár őrzi az ezernyi apróságot, amelyet azt hittem elfelejtettem. Aztán rátaláltam a kalitkára, és megtaláltam ezeket az írásokat, bezárva.

A kalitka a mélységem.

Minden egyes újabb papírmadárral mélyebb lesz. Azonban, amikor a zárhoz nyúlnál nem találod sem a kalitkát, sem a madarakat. Az újabb madarat pedig a földön hagyod. Majd én elrakom.

Aztán panaszkodni kezdesz, hogy elzártam és nem beszélek róla. Én pedig mosolygok, mert magam is elhiszem, hogy nem léteznek sem a madarak, sem a kaltika, sem a zár. Aztán valamiért megint megjelennek. Minden egyszerre kizúdul rám. Egy bezárt világ előkúszik és beteríti a szobát. Ezt akarod látni, hogy magamtól szabadon engedjem őket. Szabadon szállni, hogy együtt megoldjuk őket. Megbeszéljük a problémákat és azt a rengeteg érzést, amelyről nem akarok tudomást venni. De én előbb zárlak ki téged, mint hogy a kalitkát a kezedbe helyezném. "Az én mélységem, az enyém."-mondom. Belekapaszkodok, és újra úgy teszek mintha nem léteznének. Egyszerűbb, mint téged a közelébe engedni.

Ha hozzámvágod a madaradat, pókerarccal teszem a kalitkába. Ha félve adod, akkor is odakerül. Bezárom, elásom, elhiszem, hogy nincsen.

Félek tőle.

Aztán néha felriadok éjszaka. Vagy nem eszem napokig. Hányingerem van és szédülök. Minden árnyéktól összerezzenek. Gyászollak, és nem mutatom. A dühöm könnyekké vált, de erősnek látsz. Elhitted, hogy nincs szükségem rád és én is hittem magamnak. Éjszakánként a sötétbe suttogva próbálom elmagyarázni, hogy mit érzek. Aztán verseket írok, vagy a billentyűzeten pötyögök. Majd a papírmadár bekerül a kalitkába és én továbblépek. Magam is elhiszem, hogy nem létezik. Csak egy árny maradsz, egy emlék. Már azt is megkérdőjelezem, hogy ismertelek. Éveket radírozok ki, eseményeket idealizálok, temetek mindent, amivel nincs kedvem megküzdeni.

Kinyitottam a kalitkát és újra száll az ezernyi papírmadár...


Moira C. xox