Két üveg bort hozott ki a pincér, és két üres üveggel távozott. Lehet, hogy dekadens, de soha nem felejtem el a pillanatot, amikor életemben először becsíptem a nagyszüleimmel. Ezzel a csodálatos párral, akik leéltek egy tiszteletreméltó életet, akiket ismernek és köszöntenek a környéken élők, akik hatvan éve hűséges és példamutató házasságban élnek, jóban és rosszban, akiket személyesen szolgál ki a helyi vendéglő tulajdonosa, mert már a szüleik is oda jártak vasárnaponként. Becsíptem velük a szekszárdi vöröstől és közben magamba szívtam az összes életbölcsességüket, amelyek eddig és ezután is vezetni fognak az életben.

Úgy látszik, ahogyan betöltöttem a huszonegyedik évem, hirtelen mindenki úgy gondolja, hogy itt lenne az ideje annak a fiúnak az életemben. Talán csak megijedtek a terveimtől, a nagy szavaimtól és a makacsságomtól, hogy képes vagyok és meg is csinálom, amiről beszélek. Azt remélik egy karakán fiú kicsit betöri ezt a vad csikó lányukat.

A nagypapám szerint a fiú legyen férfias és küzdjön értem. Szerinte talán senki sem elég jó a szépséges unokájának. A nagymamám szeretettel néz rá és hozzáteszi, hogy azért szeresse a virágokat is. Arra tanítanak, hogyan szeressem majd ezt a fiút, hogyan hozzak áldozatokat érte és hogyan készüljek fel az áldásra és a rosszabb időszakokra is. Aztán a nagyim kuncogva elkezdi mesélni, hogy a gyerekszerelemből, hogyan találta meg élete párját. Ő Júlia korban, 15 évesen szeretett bele a 18 éves fess, szőke nagyapámba. Azóta sem nézett senki másra.


Hazafelé eleredt az eső és sétáltam egy buszmegállónyit. Gondolkoztam. Arra gondoltam, miért nem tanítanak meg arra, hogy hogyan ne szeress? Hogyan felejts. Hogyan lépj tovább. Szeretni és küzdeni, erről beszélnek. De mi van akkor, ha szeretnél, de nincs itt az ideje? Vagy küzdenél, de tudod, értelmetlen. Mi van akkor, ha a józan eszeddel tudod, hogy ha csendben maradsz, bár fáj, de megmarad valami. És ha megszólalsz elveszíted a morzsákat is. Miért nem beszélnek arról, hogy hogyan ne szeress úgy, hogy az felemészt? Hogyan ne pazarolj törődést arra, aki nem érdemli meg? Lehet ez napok, hetek vagy évek kérdése. Érdemes-e olyasmiért szenvedni, amit talán életbölcsességgel kúrálni lehetne? Vagy igazak a világhírű regények történetei és mindig léteznek majd boldogtalan szerelmesek, akikről tudod kivel kellene lenniük, de soha nem jön össze nekik.

Azt mondjátok: Nem szeretném szeretni, mégis szeretem. Nem szeretnék sírni miatta, mégis sírok. Nem szeretném, hogy fontosabb legyen még önmagamnál is, de fontosabb. Annyira szeretem, hogyha mással boldogabb én is boldog vagyok. Annyira szeretem, hogy nem tudok nélküle álmodni, tervezni, lélegezni. Ha távol van tőlem, ha nem látom talán soha többet, vagy ha az élet külön utakra sodor, akkor is mosolygok majd rá, ha találkozunk.

Melodramatikusan hangzik, de nem csak a regényekben létezik az ilyesmi. Erre senki nem készíthet fel. Ezt senki sem kívánja neked. Aki átélte az hallgat róla. Aki csak olvasott róla, azt jobban érdeklik a tündérmesék. Miért nem erről tanítanak a nagyszülők? Miért nem verik a fejedbe a megoldást? A felejtést? Az elengedést? Talán soha senki sem nem fedezte még fel a gyógyírt erre a mindent elsöprő, pusztító érzésre, amelyet szégyenlünk, amiről hallgatunk. Aztán később, fátyolos szemmel megemlékezünk róla az unokáink körében. "Ó a gyerekkori szerelem!"- legyintünk majd, és nagyon kortyolunk a kávénkból...


Moira C. xox