Ma a csillagokat nézve sétáltunk a barátnőimmel a poros úton. Néha lehullott egy csillag, a többiek szikrázva ragyogtak. A fülledt nyári éjszakák és a fénypöttyös feketeség mindig elvarázsolt hangulatba repítenek. Egyrészről sok, az életemet meghatározó esemény következett be pontosan ilyen csillagos ég alatt, másrészről van valami elképesztően fennséges az éjszakai égboltban.

Ahogyan a hullócsillagokat próbáltuk kiszúrni, hirtelen elöntött az érzés, hogy mennyire kicsike vagyok valójában. Kémlelem az eget, a sorsomat a kezembe veszem, osztom a véleményem és próbálok valamit elérni az életben, közben pedig a világegyetem egyik legkisebb pontja vagyok. Porszem csupán. Egy törékeny, álmokkal teli kislány.

És ott van Ő. Gyönyörűséges, és hatalom van a kezében. Igazságos és átlát a csontjaimon a szempillantás töredéke alatt. A szemeitől megremegnek a térdeim, mégis minden idegszálammal tudom, hogy benne bízhatok. Szeret engem. Ahogyan vagyok. Kócosan, félve, magabiztosan, nagyszájúan. Amikor védekezek, amikor panaszkodom, amikor gonosz vagyok és amikor a helyes úton járok. Ott van Ő. A tökéletes. És én kémlelem az eget, mert próbálom megérteni mit, miért csinál. Akkor is a csillagokra bámulok ha fáj, és akkor is, ha összezavarodtam. (Azt hiszem a csillagok sokat tudnak már rólam, és megértően hunyorítanak, ha meglátnak.)

Aztán hirtelen átfutott a gondolataimon, hogy hiába vagyok kicsi és törékeny, én vagyok a legdrágább, a legértékesebb kincse. Ő nézhetne rám porszemként, de mivel rá hasonlítok, értékessé válok. Nem magam miatt, hanem miatta. Valahol ez nagyon megnyugtató. Végre van valaki, akinek nem akarok bizonyítani. Úgysem tudnék. Nincsenek próbák, amiket ha kiállok, majd jobban szeret tőle. Nem kell félnem, hogy meggondolja magát, vagy csalódik bennem. A szeme fénye vagyok és szeret.

Leesett egy hullócsillag. Végighasít az égen az elhaló láng. Mindent beragyog a fény...

Moira C. xox