Elmosódtak a körvonalak, lebegett az idő és a tér, zúgott a világ és cikáztak a gondolatok. Az enyémek és talán a tieid is. Az enyémek azóta is hangosan dörömbölnek odabent, mintha nem hinnék, hogy betartom az ígéretem.

Amikor felültem mögéd, már tudtam, hogy gondok lesznek. Milyen apróság hozzásimulni a fiúhoz, akit szeretsz. Milyen semmiségnek tűnik, mégis ferobban a világ, ha megteszed. Fittyet hánysz a világra és azt hiszed megijesztesz egy kis sebességgel. Nem félek veled. Én tőled félek.

Gyorsítasz, ugrik egyet a motor. Majd mégegyet, aztán bedőlünk a kanyarban. Én kapaszkodok és lejátszódik előttem az egész, amit azt hittem régen elfelejtettem. Pedig dehogy! Ott lüktet, ott kiabál, ordítana, ha lenne ideje. Sírva dobálna arrébb egész hegyláncokat, ha szabadna. Nem szabad, mert a barátod vagyok. Beleestem az évszázados csapdába és a barátja lettem annak, akit vagy szeretnem vagy gyűlölnöm kellene.

Fogalmad sincs róla hány éve állok ott melletted, hátha észreveszel. Most pedig magamhoz szorítalak, mert az életem múlik rajta. Metafóra is lehetne, milyen ostobaság! Minden idegszálammal vonzanálak magamhoz, de tudom, hogy nem ez a helyes. Mert a keresztutaknál más irányba fordultunk. Aztán néha összekoccanunk és akkor fáj. Mert minden feléled, amit réges-régen lehibernáltam magamban. Életrekelnek, duruzsolnak, megpróbálnak meggyőzni arról, hogy egyszer az enyém leszel. Hazugság!

Ott ülök mögötted és elmosódik a világ. Kicsordul a könnyem a széltől és a hajam száll a hátam mögött. Nem elég, hogy ismerlek. Soha nem volt elég, hogy szerettelek. Nem voltam elég. Nem is leszek soha. Néha felnézek az égre és megkérdezem, hogy ezt mégis miért így intézték? Nem válaszolnak. Belélegzem az illatodat és elengednélek, hogy csak én szálljak egyedül a szélben. A sebesség csak az enyém legyen, csak az én arcomat borzolja a szél. Elengednélek, hogy véget érjen az egész és te nélkülem száguldj tovább.

Arról magyarázok neked, hogy motorozni szeretnék. Hiányzik valami izgalom. Száguldani fogok végig az életemen. Elég volt az önsajnálatból, a félelemtől, hogy megütöm magam, vagy elesem! Itt az ideje visszaszereznem mindent, amit útközben elhagytam! Pezsgést, nevetést, kacérságot, huncut viccelődést. Elengedlek, mert izgalomra vágyom. Fájdalomra, mert érezni szeretnék.

Elég a zsibbadásból, elég a sajnálkozásból! Elég abból, hogy kevésnek tartom magam, mert te nem szeretsz. Vége van...mert jobban szerettelek önmagamnál. Megtagadtam az érzéseimet és éjszaka még a párnámba sem mertem belesírni, mert tisztességesen akartam játszani. Végignéztem az életed, hogy kivé lettél;  szépen haladsz, jó irányba. Nélkülem.

Elmosódtak a körvonalak, lebegett az idő és a tér, zúgott a világ és cikáztak a gondolatok. Az enyémek és talán a tieid is. Az enyémek azóta is hangosan dörömbölnek odabent, mintha nem hinnék, hogy betartom az ígéretem; de, vége van...


Dedicated to: Szabadon engedett történetek.

Moira C. xox