Megismerkedtem a Holddal és kezet adtam a Napnak. Befogtam a hintóm elé a csillagokat, hogy lángoló üstökükkel végigrepítsenek a fekete égbolton. Keringőztem az Igazsággal és a mérlegén megmérettetve könnyűnek találtattam. Most várom a megváltást, és idegesen dobolok az asztallapon. Ha beleinnék az üvegasztalon álló üvegcsébe, talán átférnék a kulcslyukon. De sehogyan sem tudom kihúzni a dugót. Így az asztalon ottmarad az üvegcse, és a kulcslyukon csak a szél süvít át a messzeségbe.

A könnyeimből sós folyó válik, amin végigevezhetek. Cerberusnak mézes sütit dobok és rákacsintok, mert nem félek egy percig sem. A bolyongó lelkeket őrzi, vagy az alvilágot? Nem emlékszem, és a víz úgyis sodor.

Ne csukd be a szemed! Nézz bele az örvénybe, amely lehúz. Ki tudja rátalálsz-e a Nautilusra a mélyben. Aztán az örvénylő mélység egybeolvad a felgyulladó égbolttal és alkut kötök a Széllel. Ő elcseni a gondolataimat, én pedig utazom a tollas szárnyain a végtelenbe, hogy a világ peremén meginogva visszaforduljak.

Te látod a vergődésem. A ki nem mondott szavaimat. Egyenként meggyújtod az égbolt fényecskéit, hogy hazavezessenek a rózsamintás paplanom alá. Mint egy ki nem alvó jelzőtűz, mint egy generális, aki minden katonát számontart. Uralod az Eget, a Szél a cimborád. A Hold az udvarod vezetője, a Nap tőled kér tanácsot. Az Alvilág rettegve meghunyászkodik előtted és félrehúzza fekete nyoszolyáját, ha lépni készülsz.

Nincs isten, sem ember, sem halhatatlan, sem halandó amely ne hajolna földig előtted. A vizek minden vitorlája érted fehérlik, a madarak miattad színesek és a gyümölcsök a te gyönyörödre olyan édesek. Pálmaágat terítek a lábad elé, eléd szórom minden kincsem. Vidd a parfümöt, a könnyeim folyójával mosom meg a lábad. A szívem ezernyi darabját eléd rakom. Nem kell semmi, minden a tiéd. Csak engedd, hogy szeresselek, ahogyan ember még nem szeretett. Ne undorodj, ha meglátsz smink nélkül, ha látod a sok piszkot a körmöm alatt. Kérlek ne fordulj el tőlem, amikor elsuttogom mennyire fontos vagy nekem.

Megváltásra várok és dobolok az üvegasztalon. Tudom, hogy közeledsz, mert a szoba kitágul és lélegzik. A  sakkmintás padló spirállá válik a lábam alatt és beszippant az örvény.

A Dáma mellett állsz a rózsabokornál. Nézed, ahogyan sikoltozva lefejezésre ítéli a szerencsétleneket. Látod, hogy a Király reszketve ül az asszonya mellett, és nem mer ellentmondani. Ott áll a Nyúl is és az óráját nézi. Aztán hirtelen csend lesz, és a Dámát némára állítod...

...Az ítéletnek vége, és a rózsák végre illatozhatnak.


Moira C. xox