Egy ideje már, hogy Puskin, Anyegin című verses regényét tanulmányozzuk az egyetemen, ami meghozta a kedvem egy kis stílusgyakorlathoz. Gyengébb változat, de valahogy nem volt kedvem a prózához. Puskinhoz rímek dukálnak, még akkor is, ha kissé sánták itt és ott. Tessék olvasni, és kritizálni, ha úgy tetszik!


Elsuhannak melletted az árnyak.

Édesgetve feléd néznek,

Édes-bús táncot járnak.

Egyetlen megváltó pillantást remélnek.

De megáll az idő, a fehér alakokat nem látod.

Unod mindet, az inasod várod.

 

Ásító az éjszaka, hiába a fényár.

A zene üres, a lábacskák bénák.

Ostoba fecsegés untat,

A férfiakkal gazdaságról beszélsz,

Néha egy kalandos útról mesélsz.

A szemed mélyén izzó szikra szunnyad.

 

Anyegin, hogy szerettelek! Félek még ma is,

Megvallani az őrületet,

Amely elborít a gondolattól is,

Hogy lábad átlépte küszöbömet.

Fekete voltál, regényes,

Megfáradt és néha túlzottan igényes.

 

Vadcsikó lelkem szomjasan várta jöttöd,

Az orosz puszta hirtelen embertestet öltött.

Beléd költözött a fagyos hideg.

Átkozom acélos szemeidet!

Vagy talán csodálom őket,

Magam sem tudom, hogy szánjalak,

Vagy meghajoljak előtted.

 

Édes Anyegin, elhittem, hogy felettem állhatsz.

Megvethetsz, bírálhatsz.

Rejtély ködébe burkolózva,

Eltakartad kiégett lényed,

Unottan ásítozva,

Elhitetted, hogy több vagy, mint puszta kéreg.

 

Hinni akartam neked, Jevgenyij.

Csodálatos elmének láttalak.

Királyfinak, hősnek, varázslónak,

Férfinak, ki nem látja értelmét a sok szónak.

Igen, férfinak álmodtalak.

Álom volt csupán, elillanó árnyalak.

 

Kegyetlen Anyegin, remegve kérlek.

Könnyeidet ne pazarold többé rám,

Sorsunkat másképpen írta a végzet,

Távoli asszony lettem, előkelő madam.

Intsünk búcsút, fojtsuk hamis nevetésbe,

A félénk pillantásokat, öljük bele a feledésbe.

 

Moira C. xox