Sír a lelkem, mert vakok vagyunk mindannyian. Azt gondoljuk, hogy ha filozofálunk és kivárunk, majd minden megoldódik. Okos ember a magyar, vagy a legostobább mindközül.

Már régen megpattant bennem az a vékonyka üvegszál. Akkoriban még fiatal voltam és romantikus elképzeléseim voltak a történelemről. Olyan távolinak tűnt. Izgalmasnak. Félelmetesnek. Aztán valósággá vált. Egyre kézzelfoghatóbb. Egyre feketébb. Lassan gomolygó, gusztustalan gyilkosság. Ti pedig némán hallgattok, mert a történelem könyvek lapjai olyan távoliak...

Szép nők voltak. Magyarul beszélő gyerekek. Erős férfiak, szakállasok, álmokkal teliek. Idősek is, akik már végigharcoltak egy háborút és titkon remélték, hogy vége a borzalmaknak. Mind meghaltak. Egytől egyig. A szerelmesek is. A gyerekek is. Jajkiáltásuk betöltötte a fagyos Dunapartot.

Egy angol fiú órákig ült a fémből öntött cipők előtt és megkönnyezte a mieinket. A mieink pedig gyalázzák az emléküket. Szégyen!

Mintha dicsőség lenne a mészárlás...Mintha a szélsőséget megoldaná a sok ostobán hallgató ember. Megpattant bennem az üvegszál. Szégyen az országomra! Szégyen a sok ostobára. Szégyen rád, aki hallgatsz, amikor már régen felállhattál volna. Szégyen mindenkire, aki elsétál a Dunaparton lévő cipők előtt és meg sem áll. Szégyen rád, aki nem tanulsz a történelemből.

Ha megkérdezed, zsidó vagyok. Ha szidod őket, cigány vagyok. Ha kell magyar vagyok, néha német, máskor lengyel. De legfőképpen ember vagyok. Az egy Istenben hívő ember. Lélegző, álmodó, szerelmes. Most közeli. Egyszer majd történelem. De rólam úgy fognak megemlékezni az utódaim, hogy én kinyitottam a számat!

Szégyen rád hallgató Magyarország!


Moira C. xox