Emlékszem, amikor először beléptem a házba. Átázott fa illatú, dohos volt. Emlékszem, hogy az ajtóval szembelévő falon egy megfakult vadvirág csokor volt felakasztva. A konyhaasztalon még ott állt két pöttyös bögre, mintha a ház lakói csak elugrottak volna a sarki boltba tejért. Az emeleti gyerekszobában egy elárvult hintaló várta vissza a játszópajtását, a fürdőben a tengeri kirándulások alkalmával összegyűjtött kagylók fickándoztak egy befőttesüvegben. Minden apró részlet kísérteties volt. Az ügynök az idegességtől vörös arccal próbálta eltitkolni, amit én már réges régen tudtam. A kezét tördelve rohangált le-föl a recsegő lépcsőkön, amelyek fáradtan nyögtek a nem mindennapi súlya alatt. "Megveszem."-jelentettem ki, és még aznap aláírtam a papírokat.

A lány búzaszőke volt és nagyon félénk. A fiút mindenki ismerte a városban, mert motorral járt és hangosan visítozó lányok ültek fel mögé esténként. Előszeretettel nyomogatta a zenegép gombjait és nem vetette meg a whiskey-t. A lány a legtöbbször olvasott. Az iskolában, hazafelé sétálva, és evés közben. Néhányszor beleejtette a könyveket a fürdőkádba, majd másnap hajszárítóval szárítgatta a lapokat. Két külön univerzumban éltek, talán évszázadok is elválasztották őket.

Amikor beköltöztem, az első dolgom az ablakpucolás volt. Aztán nekiálltam újrafesteni a bejárati ajtót a fészerben talált maradék festékkel. A pöttyös bögréből ittam a reggeli kávémat, és a nappaliban felraktam a lábam a dohányzóasztalra. Esténként a rádióra táncolva pakoltam ki a dobozokat. A költöztetők kíméletlenül lehányták őket az előszobába, szóval napokig papírdobozokat másztam, hegyek helyett. Szomszédokkal nem találkoztam, bár az ügynök elmondása szerint akadnak még olyan "különcök", akik a várostól ennyire távol eső helyen akarnak elbújni. Talán egy hónapja éltem ott, amikor először eszembe jutottak. Annyira jól esett belebújni az életükbe, hogy fel sem tűntek az elrohanó napok.

Aztán összeütközött a két univerzum, amikor a lány klasszikus, de a legkevésbé sem kecses mozdulattal a motor elé lépett a járdáról. Akkora könyv volt a kezében, amivel agyon lehetne ütni egy embert. Mire a fiú észbekapott, mindketten a betonon feküdtek, a motor pedig nyikorogva csúszott pár métert. A lány egy tizedmásodperc alatt lábon termett, és megtapogatta a homlokát. A fiú teljes elkeseredettséggel nézte a motort...még mindig a földön fekve. Aztán szinte egyszerre kezdtek el ordítani egymással, a földön megtalálható összes bunkó kifejezést felhasználva. Némelyiket többször is. Hát így találkoztak, a búzaszőke lány és a motoros fiú.

Sosem féltem a kísértet históriáktól. Ostobaságnak tartom őket. Az elmúlt életekben csak izgalmas történeteket látok, semmi többet. Hiába riogatnának egy házhoz kapcsolódó mesével, engem inkább vonz az ilyesmi. Ez is ilyen mese volt. Sokaknak félelmetes lehet, azonban én szeretettel simítottam végig az öreg kanapén és a kádban elnyújtózva elképzeltem, hogy milyen lehetett az életük. Mennyire boldogak lehettek itt, ebben az öreg faházban. Amíg rosszra nem fordultak a dolgok...

Nem jutottak túl rajta az emberek egyhamar. "Micsoda felelőtlenség!" - suttogták egymás között. Amikor kézenfogva megjelentek a mozipénztárnál, még a jegyszedő néni is rosszallóan csóválta a fejét. "Nem lesz ennek jó vége."- mondogatták. Amikor esett, hangosan nevetve futottak végig az utcán és a forró nyári nap elől elbújva csókolóztak a templom tövében. A lány elpirulva olvasott fel a fiúnak, aki unott arccal szívta a cigarettát, hogy ne látszódjon rajta, mennyire tetszik neki az egész. Szerelemről nem beszéltek, mert nyár volt. Csak hagyták, hogy elsodorja őket a hullám. Az pedig könyörtelenül sodorta őket.

Amikor először elővettem a laptopomat, hogy írjak, szinte maguktól jártak az ujjaim. Mintha súgták volna a fülembe a mondanivalójukat. A részletekben rejlik minden jó történet kulcsa. Részletek nélkül, csak durván belegyalogolsz egy törékeny mesevilágba és széttaposod a félénken elsuttogott gondolatokat. Azokat, amelyek az életet mozgásban tartják, amelyekről csak mi tudunk, senki más. Tehát leültem a recsegő rádióm tövébe, felhúztam a térdeimet és írtam. Őket lélegeztem be, velük álmodtam, megpróbáltam elkapni a gondolataikat, a kusza érzésekből legendát szőttem. Megírtam a világ legborzongatóbb szerelmes történetét, amely ebben a házban ért véget.

Senki sem tudja, hogyan csinálta. Mire felfedezték mi történt, ő a gyerekét kézenfogva messze járt. Csak az emlékét őrzik, soha többet nem hallottak róla. Nem tudták azt sem, hogy az a szende búzaszőke lány, hogyan lépte át a küszöböt anélkül, hogy visszapillantott volna. Micsoda erőktől bomlott meg úgy az elméje? Senki sem tudja, hogyan történt. A fiú az arcára fagyott mosollyal várta a látogatókat. "Örökké mosolyogni fog"- mondta a pap a temetésén, és próbálta elfelejteni a mosoly mondanivalóját. Érdekes, hogy nem a vértől féltek annyira a népek, hanem a megmagyarázhatatlan szenvedélytől, amely napvilágnál másképpen öltözik, mint éjszaka.

Amikor a kiadó rábólintott az első vázlatomra, valahogy templomba vágytam. Az ember mindig az Istentől várja, hogy elkergesse a saját hibájából megjelent árnyakat. A pap nesztelenül járt-kelt a padsorok között és néha kíváncsian rám pillantott. Feltűnő lehetett, hogy nem imádkozom. Meg akartam szabadulni az újdonsült, múltbeli barátaimtól, akik kitartóan követtek mindenhová. Az ő házukban éltem, az ő kapujukat zártam kulcsra minden reggel. Az ő templomukban ültem most is, ahol a harmadik padsorban felvésték a családnevüket. Imádkozni akartam, de helyette az esküvőjük képei peregtek le a szemem előtt. A fátyolos lány homályos szemei, ahogyan az oltárnál álló fiúra nézett. A virágok és az éneklő gyülekezet.

Aznap elhagytam az átázott fa illatú házat.


Moira C. xox