Szeretnék a tengerparton sétálni. Egyedül lenni és beszívni a sós levegőt. Szeretnék ököllel ütni egy boxzsákot, amíg van bennem erő. Szeretnék sírni, és beleordítani a szélbe. Szeretnék a fűben elterülve olvasni, és a homokba fúrni a lábujjamat. Szeretném, ha esne az eső. Ha hangosan verné az utcaköveket a víz. Szeretnék mennydörgést, hogy elnyomják a szívdobogásom zaját. Szeretnék újra festeni. A fülem tövéig festékes akarok lenni. Szeretnék egyedül lenni és hallgatni, ahogyan a szél játszik a sással. Szeretnék egy hajót, fehér vitorlával, amiben megszűnik minden, ahol csak én vagyok és a hullámzó mélység. Elvitorláznék a semmibe, ha tehetném...

Szeretnék citromos tortát és egy csokor rózsát. Szeretném, ha újra hosszúak lennének a körmeim, és nem azért, mert sötétkékre festettem őket. Szeretnék énekelni, valahol mezítláb táncolni. Szeretnék hosszasan a tűzbe bámulva gondolkozni. Úgyis üresen szállnának a gondolataim. Ilyenkor túl mélyre merészkedik az ember, és sosem sikerül felhozni a megbújó gondolatfoszlányokat. Idővel előbukkannak majd azok is.

Szeretnék főzni és teli szájjal nevetni, amikor valaki ráveti magát a csokoládékrémre. Szeretnék a fejem alatt lévő párnának magyarázni, mintha lélegző ember lenne. A párnáim többet tudhatnak rólam, mint bármelyik ismerősöm. Jó beszélgetőtársak, tudnak hallgatni és puhák.

Szeretnék kagylót gyűjteni és a homokba rajzolni minden butaságot. A parti vásárban nyakláncot venni és fagylaltot reggelizni. Kötött pulóverben addig írni, amíg megjön az első igazán értékes mondat. Szeretnék újra írni, ahelyett, hogy a gondolataimmal öklözöm a semmit. Tintás ujjal írnék, parkban, úton, buszon, poroszkálva valahol a falu határában. Kocsmában szeretnék ülni egy pohár vörösborral, és kihallgatni az embereket. Szeretném meghallgatni miről beszélnek a söröző férfiak, az agárral teázó nő, a sarokban megbújó szerelmespárok, a szőke göndör barátnők, a bárpultnál felszolgáló pultoslány.

Szeretnék addig menni, amíg senki nem talál meg. Falat építeni, amit soha nem lehet megmászni. Elbújni egy fatörzs mögé és elhitetni veled, hogy ha százig számolsz, majd megtalálhatsz. Dolgozni szeretnék, hogy a karrierem csillogása takarjon el. Gyönyörű lenni, hogy a felszínnél soha ne láss tovább. Okos szeretnék lenni, hogy elrettentselek magamtól. Hangos, hogy beképzeltnek láss. Az éjszakában futni, feketeségbe öltözködni, mint a bűvészek.

Nem kérnék semmit, amit én nem adok neked. Nem szeretnélek, nem tudnál bántani. Csak a tengernek hinnék, a papíron megjelenő gondolatoknak. Hinnék a szélnek, mert ő nem hazudik. A fáknak is, mert ők az erejüket nem ellened fordítják. Hinnék a napnak, mert ő őszintén melenget, és tudod mikor tér nyugovóra. A sötét fenyőerdőkben hallgatnám az óriások meséit, amire már senki nem veszi a fáradtságot.

Kártyáznék a kikötőben, elveszteném minden pénzem. Egy padon kucorogva próbálnék álmot erőltetni a szemeimre. Meggondolatlanul barátommá fogadnám Gorcsev Ivánt, hogy elkössük a tizennégy karátos autót. Ellopnám a Nobel-díját a naivaknak, bennszülötteket tanítanék zongorázni. Ha pénzt kapnék, ráharapnék, hogy nem-e hamis. A légióban szimboláznék. Mert a szimbolista szimbolázik, azt mondják. Felfelé dobnám a halottakra a földrögöt, a plafonon fejjel lefelé uzsonnáznék, és krétával rajzolt képekeben tölteném a délutánt.

Annyira szeretnék, minden zsalugátert elreteszelni, mert tombol a vihar. Pedig titkon, mélyen én akarom irányítani a vihart is. Akkor nem fájna annyira a jégeső. Kizárlak. Bezárkóztam. Annyira gyenge vagyok, hogy jó lenne, ha hoznál egy kis húslevest és betakarnál. Megijedtem önmagamtól, tőled pedig egyre jobban félek. Kollektívan kitiltottalak, a birtokom határába űztelek. Még gyógyfőzettel is végiglocsoltam a verandámat, hátha az távol tart.

"Barátaim lettek a kitaszítottak. Akikre ferdén nézel, azokkal vacsorázom. Ők adtak nekem ragtapaszt, amikor megvágtam az ujjam. Hazakísértek, amikor sírni láttak az út szélén. A tökéletlenek, a deformáltak. Bűnösök, ostobák, bukottak, szerencsétlenek, hajléktalanok. Nyomorultan nyílik meg a szemvilág, hogy az emberség nem státuszban lakik. A senkikben találtam csak érzést. Akikben megtörlöd a lábad, azokat érdekli igazán, hogyan telt a napom. Minden szeretetemet neked adtam volna, de nem kellett. Most az egész erejét azok kapják, akiket te meg sem látsz. A szeretetemmel áramot generálok, hogy olvasni tudjanak esténként. A szeretetemmel felforrósítom a levegőt, hogy ne fázzanak, ha hűvösre fordul az idő. A szeretetemmel megszépítem őket, kitiszítom az elméjüket. Annyira szeretem őket, hogy te is megirigyled az illatát. Kókuszos sütit sütök velük, a gyerekeiket kacagtatom. A ráncaikba költözöm, hogy vénségükre gyönyörűek lehessenek. Megvésem a múltjukat az arcukon. Nem engedted, hogy szeresselek. Erőre vágytál, de elsétáltál mellettem. Megbocsátás után lihegsz, de átnéztél rajtam. Játszadoztál velem, és a lelkiismeretedet nyalogattad, amikor megríkattál. Barátaim lettek, akiktől mindent elvettél, mert meglátogattak, amikor nem bírtam emberek közé menni. A pánikrohamaim között virággal vártak. Éjszakánként mesét suttogtak a fülembe, amikor rettegtem. Segítettek járni, amikor gyenge voltam. Főztek nekem, amikor nem volt mit ennem. Szerettelek volna, úgy, ahogyan csak én tudok. Szeretnélek, ha kellene..."

Ordítanék a szélbe, amíg végre véget ér ez az átkozott tompaság. Ököllel vernék egy boxzsákot, amíg van még bennem erő. Szeretnék kagylót gyűjteni és a homokba rajzolni minden butaságot. A parti vásárban nyakláncot venni és fagylaltot reggelizni. Kötött pulóverben addig írni, amíg megjön az első igazán értékes mondat...


Moira C. xox