A napokban megállni sem volt időm. Gondolkozni végképpen nem. Mégis gondolkoztam. Úgy vélem a gondolkozás csak úgy utoléri az embert, hiába menekül. A filozófikus gondolatok kivárják a sorukat és egy óvatlan pillanatban szörnyecskékként belédcsimpaszkodnak, amikor éppen a sajtos szendvicsedbe harapsz, vagy megégeted a nyelved a kávéval. A gondolataim nagy része pedig egy egészen furcsa téma körül forgott. Hogyan szeretnék író lenni, amikor hónapok óta nem írtam semmit? A semmi alatt a tényleges semmit értem. Már az írás rituáléját is elfelejtettem, és a blog, mint valami levegőspalack tartja bennem a lelket a feneketlen óceán mélyén. Enélkül már megfulladtam volna a karrierizmusom mélytengeri zavarában.

Kifogásokat gyártok. Én nem vagyok eléggé elvont, hogy író legyek. Nincs élő ember, akit érdekel a sok összehordott furcsaságom. Máskor pedig az a baj, hogy túlzottan elvont vagyok, hogy író legyek. Képtelen vagyok egy összeszedett téma köré rendezni a szavaimat. Meg, amúgy sem úgy öltözködöm, mint egy író. Rendszeresen mosakodok és fésülöm a hajam. Képes vagyok órákig beszélni és ugrálni a legelvetemültebb logikai bukfenceket felsorakoztatva. Követhetetlenek a szavaim. Nem vagyok elég magabiztos. Szorongok, de nem vallom be. Legalább most bevallottam. Túl magabiztos vagyok, és azt hiszem, hogy tehetséges vagyok....Pedig nem? Nem én vagyok a legjobb, tehát minek törjem magam?

A gondolataim széles spektrumán megjelentek a kérdőjelek. Hogyan akarok valaha egy saját könyvet a kezemben tartani, amikor azt sem tudom, miről akarok írni? Az ambícióim embrió formában elvetetnek, mert nem táplálom őket. Aztán a kérdőjelekhez becsatlakoztak a szarkasztikus megjegyzések. Jókat nevettünk, de írni ők sem tudnak. Később meglátogattak az egy-egy mondatok, amelyeket elraktároztam a fiókban, hogy majd egy karakterem szájába adom őket. Rövidke párbeszédek ezek, vicces mondatok, félrehallások, őszinteségek. Végezetül újra láttam azt a néhány megtépázott karaktert, akit olyan régen megálmodtam. Mintha ceruzarajzok lennének, némelyik félig színesre festve, a többiek még mindig csak grafit-formák. Nyújtózkodva csevegtek egymással, és tudomást sem vettek rólam.

Őszintén bevallom, hogy fogalmam sincs miről akarok írni. Abban sem vagyok biztos, hogy művész vagyok, a szó igazi értelmében.

De azt tudom, hogy előbb utóbb újra szükségem lesz a saját világomra, ahol csak én vagyok és a szó-rajzaim. Egyszerűen látnom kell a házaimat, az utcáimat, az ötleteimet, az unalmasnak vélt leírásaimat és legfőképpen a mélységet, amelyben már hosszú ideje barangolok. Nagyjából másfél éve döbbentem rá, hogy nem merek fájdalomról és sötétségről írni. Kizártam őket és vattacukorból építettem magamnak palotát. Akkor elhatároztam, hogy egy ideig tudatosan megengedem magamnak, hogy átéljem a legsötétebb mélységet is. Megengedtem magamnak a fájdalmat és elkezdtem megmutatni a nem annyira vonzó világomat is. Az elmúlt időszakban ti is velem jártátok a pusztát, kellemetlen körutazásra invitáltalak titeket, hogy szembenézzünk az árnyékokkal.

Úgy érzem, hogy az utam első állomásához érkeztem, amikor végre megpihenhetek. Kikevertem jópár sötét árnyalatot is a palettámon, hogy életre keltsem a karaktereim kontúrjait. Vannak itt bordók, liláskékek, feketék, barnák, és nagyon-nagyon sok szürke...

Tudjátok nem érdekel, hogy művész vagyok-e. És az sem, hogy nem úgy öltözködöm, mint egy író. Igazából az sem, hogy nem írtam már hónapok óta egyetlen sort sem. Nem akarom, hogy mindenki azonnal megértsen. Nem tartom szánalmasnak, hogy szeretek egyedül lenni, és azt sem, hogy szélsőséges vagyok. Igazából nagyon szeretem, hogy néha figyelmeztetés nélkül beszippant egy másik világ, miközben valami teljesen unalmas és hétköznapi  tevékenységet végzek. Tudjátok, valójában az sem zavar, hogy kívülről sokszor unalmasnak látszom, mert egy szempillantás alatt kalandok tengerét festi elém a képzeletem. Csakhogy azt nem látja a külvilág, amíg én nem akarom. Látjátok már a varázslatot?

Igazából tényleg nem írtam már semmit hónapok óta. Nemhogy könyvet, de egy árva gondolatot sem. És azt sem tudom, mikor csap belém az írás-villám legközelebb. De azt tudom, hogy hívhattok akárminek...egyszer álruhás, vagy álruhátlan...de író leszek!


Moira C. xox