Nem merem elhinni. Minél gyorsabban pörögnek a percek, annál jobban megijedek, hogy hamarosan felébredek. Gyáva vagyok a félelemtől és zsibbad minden porcikám. Árnyképek lopódzkodnak az elmém sarkaiba. Eddig rejtőztek, de most vérszomjasan bele-belemarnak a húsomba. Belefulladok egy kicsavart eposzba, ahol a főhősnő kísértetiesen hasonlít rám.

Nem merek bízni, mert minden egyes szóval emlékeznem kell. Felköhögöm a sok emléket, amelyek ingoványt festenek a padlóra. Ha ez álom, akkor túlzottan gumicukor illatú. Ha valóság, akkor miért érzem, hogy lebegek? Ambivalencia uralkodik a világomban és én virágról virágra ugrálok, azt remélve, hogy te leszel az, aki végre pillangónak lát...

Hernyóbáb vagyok. Egy zöld levélen heverésző, lusta selyemgombóc.

Nem merem elhinni, mert szép volt, szép volt, talán igaz sem volt. Ha megakasztod az idő kattogását, talán végre megnyugszom a kezeid között. Lecsendesül a riadt szívverésem és végre levegőhöz jutok. Aztán egy halk pattanással megtörik a fojtogató selyemszorítás és előbújik valami sokkal szebb, mint amit most látsz. Ha megpihensz mellettem, talán megtanulok repülni. Talán az álom összemosódik majd a valósággal. Talán az árnyépek is visszahúzódnak sötét barlangjukba. Talán gyémántokká válnak a szúrós kövek a talpam alatt és a homokból kristálytiszta tenger lesz.

Ha vállvetve harcolsz mellettem, talán elhiszem a szavaidat és nem látok ellenséget minden faág mögött. A saját démonaimmal küzdök, ahogyan te is, mégis az enyémek óriásoknak tűnnek. Hatalmas harangokat kongatnak odabent és kifehérednek az ujjaim, ahogyan kapaszkodok a levegőbe.

Félek a sötéttől. Félek, hogy ha átfordulok a másik oldalamra, eltűnsz. Félek, hogy csak megfestettelek egy selyemgubó vászonra. De a legjobban attól félek, hogy nem merem elhinni...


Moira C. xox