Kérem szépen, látott már egykerekűn zsonglőröző bohócot?

Azt a francia fajtát a sapkával meg a fekete-fehér arcfestékkel, meg az ormótlan gallérral a nyaka körül? Nem tudja eldönteni az ember, hogy sírjon-e vagy nevessen, amikor meglátja. Na az a bohóc lennék én. A gallérom szorongat, a cipőm hat számmal nagyobb, mint amiben lépni tudok és az az ostoba műsor...mintha szándékosan hagynának utoljára.

Mindenki az akrobata lányoknak tapsol, mert karcsúak és szédületes hajlékonysággal forognak az égben. Néha magam is beleborzongok a látványba, ahogyan száll a hajuk utánuk, mint valami selyemfátyol. Aztán ott vannak az állatszelídítő fivérek. Az egyik a tigrissel játszik fogorvosdit, a másik duplaszaltózik. Lóháton! A bohóc, aki mint említettem én vagyok, töltelékszám. A direktor szerint a gyerekek félnek tőlem, így kevesebbet küldenek fel a porondra ijesztgetni.

Tudja, azt hiszem depressziós vagyok. Úgy érzem senki sem értékel. A világ elfordult tőlem, én pedig nem paktálok le a bűvésszel csak azért, hogy némi mágiával több tapsot bezsebelhessek. Ráadásul öregszem is. A halántékom deresedik, a derekam nyikorog és a fogaim lötyögnek. Leó, az oroszlán az egyetlen cimborám. Szegénynek nincsenek már fogai és már csak dísznek húzzák végig a prondon a ketrecét. Amikor éppen nem horkol az előadás közepén, az egyik állatszelídítő fivér próbálja legyömöszölni a karját a torkán. Néha még akkor is horkol szegény Leó.

Kérem én tegnap vettem egy bőröndöt, meg egy térképet az Amazonas dzsungelhez. Egyszer álmodtam róla. Felfedező voltam, aki a félelem legkisebb árnyéka nélkül küzdött a mérges pókokkal és liánokkal, gyöngyöket cserélt élelemre a benszülött falvakban és méltóságteljesen megbillentette a parafakalapját, ha felfedező hölgyet látott. Aztán mégis bohóc lettem, mint a nagyapám, az apám, a nagybácsik, nagynénik és ükunokák...

Igazából nem is lényeges mindez. Csak annyit legyen szíves leírni kérem, hogy: „VILÁGGÁ MENTEM STOP LEÓT MAGAMMAL VITTEM STOP ADIEU STOP”

 

Moira C. xox