A legsötétebb földből nőnek a legszebb virágok. Áttörnek a törmeléken, kibújnak a feketeségből. Legelőször csak egy kis zöld hajtás jelzi, hogy itt valami készülődik, aztán elkezdődik az élet lassú és káprázatos parádéja.


Nem minden úgy történik, ahogyan tervezzük. Néhányan örökösen készülődünk, de vannak akik inkább nem gondolkoznak a jövőről. Nem minden úgy alakul, ahogyan megálmodjuk. Általában hálával teli köszöneteket mormolok, hogy nem az általam gondosan megrajzolt életet élem. Minden sokkal színesebb, finomabb, illatosabb, puhább, szerelmesebb, mint ahogyan valaha is kitalálhattam volna. Néha azonban sokkal, de sokkal fájdalmasabb.

Nőként, egészen gyerekkorunktól fogva gondosan belénk csepegtették az identitásunkat. Milyen egy női alak, milyen egy női arc, milyen hosszú és fényes a haj, ártatlanul, vagy éppen csábosan pillogó szempilla. Milyen egy barátnő, feleség, édesanya. A részünkké váltak a sztereotípiák, már lélegezni sem tudunk nélkülük. Egy nő legyen önfeláldozó, kedves, szelíd, istennő a konyhában és a hálószobában. Egy nő otthont teremt, támogatja a férjét, nem a saját sikerét keresi és jólnevelet, példamutató gyermekeket nevel. Hosszú éveken keresztül keményen dolgozunk, hogy megfeleljünk az identitás képünknek. Aztán fiatal felnőttként elkezdenek ránkhullani az első földgöröngyök...

Legyünk őszinték egymással, az a tökéletes női alak csak egy elenyésző, markonyi csoportnak adatik meg. Vannak, akiknek Rapunzel is megirigyelné a haját, másoknak folyamatosan rakoncátlan tincsekben égnek áll, nem tudunk főzni és rendszeresen elsózzuk a makarónit, az önfeláldozás pedig mind szép és jó, amíg gyakorlatban nem kell feladnunk a terveinket valaki másért. Az otthonteremtés hirtelen számlákkal jár, és a lámpabúrákat, konyhai eszközöket és önállóságot órabérben számoljuk. A siker elkezd valami cirkuszi mutatványhoz hasonlítani, ahol a munkahelyet, tanulást, képzéseket és túlórákat egyensúlyozzuk az elmosatlan edények, zoknik és a porszívóért rimánkodó szőnyegek hadával. Általában ilyentájban megtanuljuk, hogy veszíteni igazából teljesen normális.

Aztán ott vannak a gyerekek, vagy éppen a hiányuk... Összebújunk és titkon tervezgetjük a gyermekeink nevét, elképzeljük, hogy melyik iskolába fognak majd járni, milyen jó szokásokra neveljük majd őket és majd a kislányok apa ölébe bújnak, ha védelemre vágynak. Aztán kiderül, hogy mi vagyunk egy az ötből. Vagy valami ilyesmi. Nem teljesen figyelünk oda, mert úgy egyszerűbb. Az ultrahangon nem egy formálódó kisbaba rugdalózik, hanem valami kis undok pontok. A kezünk összeér, ahogy egy nyugodt hang magyarázza, hogy fejlődik az orvostudomány. Aztán csak a kertben kergetőző gyerekek hangja visszhangzik valahol az álmainkban...

Felfordult a világ. Nincs cukor. Se sütemény. Nincs szabadnap. Nem értik, hogy miért gyászolunk csendben. Egy vagyunk az ötből, de soha nem találkoztunk a másik néggyel. Csendesen fájunk, mert valamiért szégyellnivalónak tartja a másik négy is, szóval mi miért kiabálnánk erről a köztereken? Várjatok, szerintem ez  igenis kiabálnivaló! Én szeretném megtalálni a másik négyet és összekapaszkodni velük. Szeretném elmondani nekik, hogy mi többek vagyunk, mint az identitáskép, amelyet ránkerőltettek. Többet érünk, mint a sajnálkozó tekintetek. Többre visszük majd, mert értékeljünk azt a kicsit amit kapunk.

Földgöröngyökkel gyászolunk valakit, aki nem élt és meg sem halt. Reménykedünk, hogy a feketeségből előtör majd egy apró zöld hajtás és elkezdődik az élet lassú és káprázatos parádéja.


Moira C. xox